A népszerű finn írónőt, Sofi Oksanent talán nem kell bemutatni az olvasóközönségnek. A már most Nobel-díj esélyesnek tartott, extravagáns külsejéről is ismert írónőnek művei 2011-óta jelennek meg magyarul a Scolar Kiadó gondozásában. A világsikert a Tisztogatás című regénye hozta meg neki. Ehhez, az Észtország múltjának egy szeletét feldolgozó műhöz kapcsolódik a Sztálin tehenei című első regénye, és a legutóbbi, Mikor eltűntek a galambok című alkotás, és így csupán egy hiányzik a négykötetesre tervezett sorozatból. Ebből a sorból kilóg a Baby Jane című, eredetileg 2005-ben megjelent és inkább a napjaink problémáira reflektáló regénye.
A Mikor a galambok eltűntek a második világháború és a közvetlenül utána végbemenő eseményeket dolgozza fel, egy tág családi körben, ahol a szereplők mindegyike küzd a túlélésért. Mindenki a maga módján próbál életben maradni, és a saját vérmérséklete alapján boldogulni, az élhetetlen világban élni a nagy- vagy éppen kisbetűs életet. A történetben, amely ugyan felvillantja a család több tagjának egy-egy életmozzanatát, valójában annak három tagjának, Roland Simsonnak és unokatestvérének, Edgar Partsnak, valamint Juuditnak, Edgar feleségnek sorsa kerül fókuszba, hiszen mindhárman különböző válaszokat adnak a felmerülő kérdésekre. Roland idealista, az észt függetlenség megszállottja, aki ha kell, szembeszáll a Szovjetunióval, a náci Németországgal, majd ismét a szovjet hatalommal, és lángoló idealizmusa ideig-óráig megfertőzi a körülötte lévőket, akik azonban egy idő után elidegenednek az eszmétől, látva a reménytelen küzdelmet. Olyan hős ő, aki már a puszta létével is veszélyt jelent a mindenkori elnyomókra, éppen ezért nem is képesek eltűrni, és az örök ellenség szerepét ruházzák rá. Edgarral együtt nőnek fel, azonban utóbbi élete egész más fordulatot vesz. Ugyan együtt képzik ki őket a szovjetek ellen, Edgar, aki mindig is egy kicsit különc volt, nem tud Észtország függetlenségéért élni, hanem saját magát teszi meg mércévé. Sikertelen házasságából fakadó frusztrációi elidegenítik feleségétől, a hitleri Németország alkalmazásába áll, kockafordultával azonban a Szovjetunió alázatos kiszolgálójává válik, mindvégig rettegve a besúgóktól, és az esetleges lelepleződéstől, ami a halálához vezetne, ugyanakkor múltja meggátolja abban is, hogy művével, amellyel a propaganda szolgálatába áll, elismerést szerezzen. Juudit tehetetlen szenvedője az eseményeknek, nem ura a tetteinek, hiúsága férje távollétében egy német tiszt karjaiba sodorja, aki mellett igazi világi életet élhet, és boldog jövőt is tervezhet, tudván tudva, hogy célja elérése eleve kudarcra van ítélve. Német tiszt szeretője, de ugyanakkor Roland ideáljai sem állnak messze tőle, és nem tud nemet mondani, ha az a segítségét kéri. Kettős élete döntésképtelenné teszi, és csak sodródik, mígnem elfogadja (?) boldogtalanságát.
A tetralógia eddig elkészült három művében nagy szerepe van az állatok jelenlétének. A Tisztogatásban a legyek zümmögése kísérte az eseményeket, A Sztálin teheneiben a tehén szó bizonyos nőkre utal (szexista felhangok nélkül), míg a mostani regényben a galambokon kívül az egerek jelenléte vagy jelen nem léte bír nagy jelentőséggel. A galambok jelentősége kimondatlan marad a műben, de megfigyelhetjük, hogy a németek galambokra vadásznak, galambot szolgálnak fel nekik, és jelenlétük idején eltűntek, „a németek innét is kiették a galambokat” (153.), Juudit a galambleves receptjével arat sikert, Edgart pedig jövője tervezgetésekor egy felröppenő galambraj zavarja meg. Mintha a galambok a függetlenséget szimbolizálnák, a Wermacht katonái a szabadságért harcolókat üldözik és ölik meg, Juudit elárulja, míg Edgar érvényesülését megakadályozza a szabadság. Az egerek azáltal kapnak jelentőséget, hogy egy babona szerint, ha egerek jönnek a házba, akkor az egy közelálló halálát jelenti, a szereplők az üres egérfogókat látva szereznek tudomást arról, hogy szerettük (vagy éppen gyűlölt hozzátartozójuk) él-e még.
Az írónő a tőle megszokott módon a helyet és az idősíkokat váltakoztatva meséli el a történetet, betekintést nyújtva ezáltal több, mint húsz év történelmébe, olykor Roland szerepébe bújva, de mindvégig fenntartva a feszültséget. Szenvtelen hangja csak akkor mutat bárminemű érzelmet vagy részvétet, ha azt szereplői szólalnak fel.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy az írónő talán legjobb, legkiforrottabb regényéről van szó. A bizonytalanság folyamatosan kíséri az olvasót, és a szerző nem feltétlenül ad megoldást. A mindenre választ adó magyarázatok hiányoznak, amit a magyar kiadás borítóján található Bosch-festmény is megelőlegez.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
