Laik Eszter tárcákat, illetve tárcanovellákat tartalmazó kötete kellemes olvasmányélményt nyújt azok számára, akik vevők a kellően hatásvadász címre, és hajlandóak elolvasni egy olyan gyűjteményes kötetet, amelynek tartalmával már (meg)ismerkedhetett az internetes portálok között jártas, irodalomra éhes érdeklődő. A Pallas Nagylexikona szerint a tárca „a politikai lapoknak vonal alatti része, hol művészeti, irodalmi műbírálatok, szépirodalmi stb. cikkek jelennek meg. A legtöbb lap rövid elmefuttatásokra szorítkozik tárcájában, miért is tárca-stíl könnyű tetszetős írásmódot jelent, melynek célja az olvasó pillanatnyi szórakoztatása, s tárcaíró az, aki hírlapi tárcákba ír, vagy akinek tárcaszerű, könnyed, kellemes, pikáns írásmódja van”. Ezt a több évtizedes definíciót szem előtt tartva bizton kijelenthetjük, hogy Laik Eszter precízen betartja a műfaji szabályokat, habár az említett pikantéria hiányzik a darabokból, ez azonban olvasói szempontból cseppet sem hat negatívumként. A Hogyan lettem Esterházy öt ciklusba rendezett negyvenhét tárcát tartalmaz, és a szerkesztésnek köszönhetően egy-egy ciklus meghatározott témakör köré szerveződik. A feltámadásban a betegségekkel küzdő és betegségekkel együtt élő, talán kissé hipochonder tárcaírót ismerjük meg, a Demóban a mindennapi élet nehézségeivel, ellentmondásaival próbál szembenézni, erősen reflektálva az aktuális politikai, közéleti jelenségekre, a naponta érkező hírekben tapasztalható furcsaságokra és a megmagyarázhatatlan, olykor dühítő és elkeserítő emberi cselekedetekre. Időnként mintha keserűség kerítené hatalmába, ahogy körülnéz mindennapjainkban, a nosztalgia hangján szólal meg, ugyanakkor mindezt megpróbálja objektív keretek között értékelni, és a kesergés helyett elfogadja a világ szükségszerű fejlődését, amelyet olykor nem is próbál megérteni vagy követni, csupán tudomásul veszi. Ez a témája az utolsó, a kötet címadó ciklusának is, azonban itt előszeretettel tesz időutazást gyermekkorába, és a jelenbeli események, helyzetek csak arra szolgálnak, hogy szembeállítsa őket a húsz–harminc évvel ezelőtt történtekkel, például a régi teleket emlegeti, amikor még igazi télről beszélhettünk, igazi hóval. De ugyanígy foglalkoztatják a gyermekkorának terei, amelyek mára teljesen megváltoztak, nem csak a kinézetükben, az új államberendezkedéssel új nevek is járnak, amelyeket mindenki nehezen tud megszokni. Az Elindulni, visszajönni ciklusban a nyitott szemmel járó turista beszámolóit olvashatjuk, ám többet is kapunk, ugyanis a szerző külföldi útján folyamatosan találkozik magyar emigránsokkal, akik mind azt mondják, „hogy most semmi értelme nem volna visszajönni. Hogy most még az is elmegy, akinek egyébként jó volt”. E mellett nem mehetünk el szó nélkül, hisz ez szűkebb környezetünket is érinti. Nem szeretne senkit visszatartani, de figyelmeztet, hogy „az Angliában vállalt idősgondozás, bébiszitterkedés, raktárpakolás, gyári vagy szállodai kisegítőmunka a rabszolgaság egy modern kori, önként vállalt és valamivel humánusabb kilátásokkal kecsegtető formája, mint történelmi előzménye”. Az írónő folyamatosan megfigyel, igyekszik utazásának célországát, a meglátogatott várost minél alaposabban megismerni, és nem elégszik a kirakattal, az egyszerű utazók elé feszített paravánokkal, a kötelező látnivalókkal, hanem az embereket keresi, a banális dolgok, az itthon és a máshol közötti banális különbségek vonzzák. Például a bécsi Belvedere mosdója, a berlini egyetemi városban egy mellékfolyosón felállított automatából megvásárolható olcsó kávé és a római kisutcák ihletik meg képzeletét, és késztetik arra, hogy megörökítse őket, hogy ezzel is megvilágítson egy-egy jelenséget. A felsorolásból szándékosan hagytam ki a második, Hódolat gyanánt című ciklust, ugyanis ez egy olyan témát jár körül, amelyik a kötet többi ciklusának darabjaiban is folyamatosan megjelenik, és a gyakorlott olvasó állandó készenlétben olvas, várva a következő felbukkanást. Laik Eszter régóta könyvkiadóknál, lapoknál dolgozik többek között szerkesztőként, fordítóként, és ez idő alatt az irodalom élete részévé vált, és az évek alatt felcsipegetett irodalommorzsák kitöltik a szerző gondolatait. A tárcákat át- meg átszövik az irodalmi utalások, allúziók. Az irodalom mindenre jó alapot ad, mindenről eszünkbe juthat, mindenhol megjelenhet. És nemcsak az úgynevezett magas irodalom, hanem a vele párhuzamosan létező, alacsonyabb presztízsű, ugyanakkor népszerűbb alkotók és művek is felbukkannak például Agatha Christie vagy éppen Rejtő Jenő alakjában. A szerző bármennyire is elnéző tud lenni olykor-olykor, egyvalamit nem tud megbocsátani, ez pedig az Oravecz Nóra-jelenség, amelyet éles kritikával illet. Viszont ezt is tudja pozitívan szemlélni, hisz egy O. Nóra-kötet a könyvtár polcain esetleg O. Imre és O. Péter közé kerülhet, aminek hatására talán valaki kíváncsiságból belelapoz utóbbi szerzők könyveibe is.
Befejezésként talán úgy illene, hogy lerántsam a kötetcímről a leplet, viszont ezúttal ezt kihagynám, ugyanis túl nagy poént lőnék le. Segítségként annyit elárulok, hogy a borító jó fogózót nyújt, bár nem túlságosan, hisz egy Esterházynál sosem lehet tudni.
