Most, hogy a sajtó Günter Grass halálhírétől hangos, markáns alakja tűnik föl előttem, ahogyan ott ül a Frankfurti Könyvvásár magyar pavilonjának, az Európa Könyvkiadónak a standján, és – a dohányzási tilalom ellenére – pipázva fogadja az őt üldöző, zömmel német dedikációt kérőket.
Hatalmas volt iránta az érdeklődés, hogyisne, amikor 1999 októberét írtuk, s alig néhány héttel azelőtt jelentették be: ő az év irodalmi Nobel-díjasa! E jegyzet írója pedig a pozsonyi Grendel Lajossal és a kárpátaljai Balla D. Károllyal a szemközti standról nézte a történéseket, majd integettünk Osztovits Leventének, az Európa Könyvkiadó igazgatójának, intézze úgy a dolgokat, hogy mi az író közelébe férkőzhessünk. Nem volt könnyű.
De hogyan is kerültünk, kerülhettünk mi is Grass közelébe? Abban az évben Magyarország volt a Frankfurti Könyvvásár díszvendége, és így a megszokottnál jóval nagyobb, ötezer négyzetmétert kellett „bekeríteni” mindenekelőtt könyvekkel, de helyet kaptak itt a könyv- és a plakátművészet mesterei, a magyar zene, képzőművészet és iparművészet remekei, a technika és a tudomány nagyjait bemutató kiállítások… Hatalmas vetítővásznakon kísérhették az érdeklődők a filmesek produkcióit, s volt egy Madách-évfordulóra készült kiállítás is; vetítették Jankovics Marcell animációs és rajzfilmjeit. Mi sem természetesebb, hogy könyvvásár lévén, a szervezők, élén a Németországban élő és alkotó Dalos Györggyel, a nemrégiben tragikusan elhunyt Budai Katalinnal és természetesen a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete vezetőivel, Bart Istvánnal és Zentai Péterrel arról is gondoskodtak, hogy a határon túli magyar irodalmak és könyves céhek is képviselve legyenek. Szép, méreteiben is jelentős közös standot kaptunk, mint már említettem az Európával pontosan szemben. Tekintettel arra, hogy ekkor jelent meg Fűzfasíp című regényem német fordítása, így kiadóvezetőként és íróként is tagja lehettem a vajdasági küldöttségnek e többnapos rendezvényen.
De Günter Grasshoz visszatérve: jó ismerőjétől, kiadójától, Osztovits Leventétől tudunk meg róla több mindent, kezdve attól, hogy éppen azon a napon (október 16-án) ünnepelte 72. születésnapját, hogy – s ez irodalmi vonatkozásban sokkal fontosabb – az ötvenes években Heinrich Böll-lel újította meg a német irodalmat, létrehozva a Gruppe 47-et, amely sokáig meghatározó volt a saját nyelvterületükön. Olyan „apróságokat” is tudni vélt magyar kiadója, hogy komoly szociáldemokrataként Willy Brandt beszédeinek írója is volt, hogy új politikai regénye, a Weites Feld nemzetközi vitákat váltott ki… Imponáló volt Osztovits kollégának az íróról való tájékozottsága, de ez érthető is, hiszen egykori dramaturgként és egyetemi tanárként is foglalkozott Grass drámaírói munkásságával, s ő volt az, aki erre az alkalomra időzítve jelentette meg újrakiadásban s nagy példányszámban A bádogdob című világhírű regényét, s igaz, akkor még csak makettként ott láthattuk a készülő, Az én évszázadom című könyvét is.
A bádogdobnak ekkor már a magyar nyelvterületen is nagy sikere volt, hiszen ki ne olvasta volna a sosem megnövő Oszkár névre hallgató fiatal gnómnak a történetét, ami valójában a húszas–negyvenes évek Németországának a szatirikus képe. De arról már itt kaptunk felvilágosítást, hogy ez a regény tulajdonképpen a Danzig-trilógiának az első része, s következő elbeszéléskötete és regénye, a Macska és egér, valamint Kutyaévek a folytatásaiként is olvashatók.
Emlékezetem szerint a kolozsvári Szilágyi István is társult hozzánk, amikor végre sikerült kimenteni a dedikálásból az írót, s ekkor standjuk egy szegeltében mutatkozhattunk be neki. Először emigráns íróknak hitt bennünket, és Máraival példálózott, aztán kezével mutatta, már érti, az egykor földarabolt országrészeket képviseljük. Grendel ezután az Éléslövészet című könyvének akkor megjelent francia kiadásával ajándékozta meg, én pedig a Weidenpfeife mellé odacsúsztattam az Újvidék bombázásáról megjelent Martin Candir-fotók tasakba csomagolt sorozatát, a Dániel Nyomda friss termékét. Mondanom sem kell, ez utóbbi jobban lekötötte figyelmét, mint könyveink. Csóválta is a fejét, mondván: Das ist nicht gut. Azután pedig arról beszélt, hogy élt ő Párizsban is, és higgyük el neki, sokszor onnan jobban látta Németországot, mint mikor itt élt, mintegy utalva a mi sajátos helyzetünkre is.
Mintegy udvariassági néhány perces ismerkedés és beszélgetés volt ez az íróval, aki ugyan már Nobel-díjas volt, de majd csak decemberben vehette át hivatalosan a díjat. Aztán még egyszer találkoztam vele, igaz, kézfogásnyira mindössze, azon a fogadáson, amelyet tiszteletére adtak a házigazdák 2004-ben, amikor díszvendége volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak.
