Bármelyik versét olvassuk, mindegyiket átlengi az elmúlás és a halál gondolata. Megkeresésemre is azt válaszolta, hogy ha élve megérkezik, beszélgethetünk. Ennyire foglalkoztatja az elmúlás?
– Igen, egész egyszerűen ez most már nemcsak fantázia, nemcsak fóbia, nemcsak pánik, nemcsak szorongás, hanem tény. Hatvanhat éves vagyok és súlyos beteg. Másrészt pedig az írás szempontjából is egy fontos tapasztalat. Megjegyzem: nem ezért kezdtem el írni, hanem az írás révén kellett megtapasztalnom, hogy ha a nemlét nincs benne a gondolkodásunkban, vagy nincs benne a szövegben, akkor az a szöveg üres lesz. Az, hogy mi most itt egymást érzékeljük, az egy állandóan múló dolog. Semmi sincs állandóan, hanem folyamatosan múlik. A nemlét az örök. Öröklét nincsen. Ha egy drótkarikaként képzeljük el a nemlétet, akkor a lét csak annyi lenne, hogy egy ponton megszakítjuk ezt a karikát. Mielőtt én megszülettem, nemlét volt, miután meghalok, megint nemlét lesz.
Verseiben nagyon fontosak a helyek, például a kert, a piac, az utca. Önmagukon túl van-e ezeknek a helyeknek plusz jelentésük?
– Általában nem törekszem arra, hogy külön jelentéssel bírjanak, viszont szerintem a helyeknek valahogy úgy kell a szövegben megjelennie, hogy bárki más számára a saját tapasztalatában meglévő helyeket képezze le. A hely a valóság, a tapasztalat nagyon fontos és elengedhetetlen része, és így valóban nagyon fontos.
Írásművészetében időnként megjelennek kötött formák, pl. a szonett. A semmi esélye című kötete tizenkét soros versekből áll. Időnként találkozunk rímekkel, alliterációkkal. Ezek csupán díszítőelemek, vagy hozzá is tudnak tenni valamit a vershez?
– Evidens, hogy hozzátesznek. Egyik kedvenc költőmnél, József Attilánál megfigyelhető, hogy a forma mindig gazdagítja a verseket. Viszont a hagyományos formák fenntartása úgy érzem, hogy általában a nyelv megerőszakolása, és leggyakrabban csak díszítőelem marad. A formának aleatorikusnak, tehát nem kiszámíthatónak kell lennie. Esetemben, legalábbis én azt szeretném hinni, hogy a forma egy aleatorikus atonalitás, amelybe azonban időnként bejön a dallam. A szöveg ettől még nem lesz dallamos, hisz a dallamok csak felvillannak. Ez a mindennapjainkban is így van. Ha az ember egy kicsit jobban figyel, érzékenyebb, akkor észreveheti, hogy körülöttünk mindenütt zörejek és dallamok vannak.
A költészet helye és feladata a huszonegyedik században?
– Azt gondolom, hogy a tekintetben igenis van vagy legalábbis lehetne egy óriási szerepe, hogy megszólaljon, kifejezzen, hisz az emberek nagy többsége nem tudja magát kifejezni, nem tud beszélni. Mikor akar is valamit mondani, akkor nem tudja megtenni, mert egyszerűen deprimálódott a társadalom, az egész intézményrendszer, köztük a nyelv is, mint egy intézmény része elnyomja a beszédlehetőséget, a saját beszédet. A költészet pedig erre készíti fel az embert. Azért lesz valakiből költő, hogy mondja a sajátját. A közelmúltban volt egy diskurzus a slamet illetően. Én ezt kétesélyesnek érzem, mivel ez is egy nagyon uniformizált beszéd, felbátorítja az embereket, hogy mondják a magukét, de megszabja, hogy mondjuk három perces lehet a műsor, nem is beszélve arról, hogy a közönséget kell vele meghatnia, közönség-centrikusnak kell lennie. Tehát megint csak nem a magáét mondja, hanem idomul egy vélt vagy valós elváráshoz. Ráadásul ezt egy olyan hangon kell elmondania, ami túlságosan is kötődik az aktualitásokhoz, és így a slammer személyes egzisztenciája eliminálódik.
Fiatal szerzők esetében sokszor felmerül a neve a példaképek között. Milyen a viszonya a fiatalokkal?
– Nincs sok emberrel kapcsolatom. Azt viszont természetesnek érzem, hogy a fiatalok jobban érdekelnek, mert fogékonyabbak, mert jobban felfigyelnek dolgokra. Ugyanakkor azt is érzem bennük, egyszerűen a mai körülményekből következően, ebben a világban, amely pillanatnyilag túlságosan is piacorientált, hogy a pusztulás szélére sodródik az, aki ezt nem veszi tekintetbe. Azt gondolom, hogy ha valakit fölkapnak, valakit idolnak kineveznek, akkor ez jóleső érzés, ugyanakkor csalóka is. Persze vannak egyes szerzők, akiket nagyon sokra tartok, kedvelek. Azt mindenesetre ki merem jelenteni, hogy az idősödéssel az emberek fokozatosan beállnak önmaguk trendjébe. Én remélem, hogy ezt nem követtem el.
Mely vajdasági szerzőket tartja legtöbbre?
– Nagyon sok szerzőt nem ismerek. Aki hirtelen eszembe jut, az Domonkos István, aki már régóta Svédországban él. Őt nagyon fontos szerzőnek tartom. Meg mellette természetesen Tolnai Ottót. Igazság szerint most annyira nem vagyok képben, hogy mondjuk itt élő mai fiatal költőt meg tudnék nevezni. Biztosan olvastam, de nem tudom név szerint.
