A vallási társadalmakban a civilizáció uralkodó hitrendszere a társadalom egyetlen, összetett szellemi kifejezésformájának számít, a többi diszciplína a keretében létezik. A vallásos gondolkodás azokat a szellemi tartalmakat is teljességgel áthatja ezekben a társadalmakban, amelyeknek hosszabb-rövidebb ideig sikerül kivívniuk bizonyos szintű önállóságot a hittől.
Az újkori nyugati civilizáció kivételével az általunk ismert összes kultúrkör vallásos társadalom volt. A középkorban még Európát is ilyen jellegű rendszer uralta, az új kor kezdetén azonban a civilizációt gyökeresen átalakító szekularizációs folyamat indult hódító útjára a kontinens nyugati és középső felében. A sorozatos vallási reformok következtében Európa uralkodó hitrendszere, a kereszténység is alapvető átrendeződésen ment át.
VALLÁSI REFORMOK
Összetett jelenség a vallási megújulás. A szekularizáció hatása a vallási irányulás széttartó kettéválását eredményezi. Hirtelen váltásokkal ezek a széttartó irányok átszövik egymást: ebből a hatásbeli érintkezésből születnek meg a vallási reformok.
A nyugati szekularizáció kezdete – a XI. századi előzményekből kiindulva – a XIII. század második és a XIV. század első fele. A széttartó kettéválás az egyik oldalról a misztikus mozgalmak látványos megerősödésében, a másik oldalról az egyház mély intézményi válságában érhető tetten. Ebből a XV. század elejére már meg is születik az első egyházkritikai és misztikus irányultságú reformmozgalom, a huszitizmus. Ezután kisebb-nagyobb vallási megújulások sorozata következik a legnagyobbal és a legjelentősebbel, a lutheri reformációval az élen. A folyamat csak a XIX. század második és a XX. század első felében zárult le, de utóhatásai máig érzékelhetők.
Az üdvtanok esetében a világival való szembesülés az ortodoxián és az ortopraxison belül is változásokat idéz elő. Az ortopraxison (a helyesnek tekintett vallásgyakorlaton) belül az elvilágiasodás a vallás mind határozottabb intézményesülésében mutatkozik meg. Az ortodoxiát (az igaznak hitt vallási tanítást) a szekularizáció a hit új értelmezéseire készteti. A megújuló teológiák – az elvilágiasodás térnyerésével összhangban – az ember szerepét mindinkább a középpontba állítják.
A GÖRÖG-RÓMAI ÉS A NYUGATI ÚT
A szekularizáció a szellemi kifejezésformák vallásról való leválásának a folyamataként is szemlélhető. A diszciplínák az elvilágiasodó társadalomban fokozatosan függetlenednek a vallástól. Szabályszerűnek tűnik ez a leválási folyamat, Nyugaton legalábbis mindkét ilyen jellegű esemény – az ókori görög-római korszakváltás és a kétezer évvel későbbi újkori európai szekularizáció – esetében ugyanabban a sorrendben ment végbe. Hozzá kell azonban tenni, hogy az ókori görög-római világon belüli, szintén belső fejlődés következtében kibontakozó mélyreható társadalmi átalakulás nem szekularizáció volt. Ez a korszakváltás nem hozott létre világi diszciplínákat és világi államot, bár elvilágiasodás felé mutató törekvések kétségkívül föllelhetők voltak benne. Az átalakulási folyamat lezárásaképpen éppen ezért győzedelmeskedhetett egy monoteista üdvtan, a kereszténység az ókori világban. Az újkori nyugati fejlődés során ezzel a transzcendens irányultságú vallással konfrontálódott a társadalom, amellyel a világias irányultságot állította szembe. Ez a lényegi különbség, emiatt vezetett szekularizációhoz a nyugati és emiatt nem a görög-római korszakváltás. Az ókori filozófia és a spártai, athéni, római államminta a görög és a római vallásokkal kerül konfliktusba, ezek a hitrendszerek pedig még nem transzcendens irányultságú vallások.
@k = A LEVÁLÁSI FOLYAMAT
A leválás két „útvonalon” halad, az egyik az ortodoxiától, a másik az ortopraxistól való önállósodás útja. Az ortodoxiáról elsőként a filozófia válik le. (Eleinte a bölcselet még egy összetett diszciplína, amely magába foglalja a tudományt is.) Az ortopraxistól a közösség(i eszme) szakad el a kezdetekben. Ennek köszönhetően alakulhat ki a vallási közösségtől (az egyháztól) független önazonosságtudat, amely végső szakaszában a világi állam kiépítéséhez vezeti el a társadalmat.
A két egymással szorosan összefüggő eseménynek a kezdetei a reneszánszig nyúlnak vissza, a lényegi átalakulás azonban a XVII. században zajlik (Bacon, Descartes; az angol polgári forradalom, a francia abszolutista monarchia). A XVII. egyúttal a tudományok filozófiáról való leválásának a százada is (Galilei, Kepler, Robert Boyle, Hugo Grotius, Comenius). Előbb a természettudomány körvonalazódik egzakt világi tudományként a XVIII. században, majd annak hatására a XIX. században a humán tudományok is kifejlesztik egzakt módszertanaikat.
Az előbbivel párhuzamos leválási folyamat zajlik az államszervezetben is. Az eseménysor a polgári állam kialakulásának a folyamataként jellemezhető. Az abszolutista monarchia létrehozásával a középkori egyházzal összeszövődő állammintáról való leszakadás kezdődik el. Ebben az új államformában kell megtalálnia a gazdasági szempontból növekvő szerepre szert tevő polgárságnak a maga helyét. A polgárság önállósulásának lezáró lépését a polgári forradalmak hozzák el. A történelmi határkő a francia forradalom, amely a szakrális, középkori államminta utolsó képviselőit, az uralkodót és az arisztokráciát véglegesen megfosztja tényleges politikai hatalmától.
@k = A CIVIL VALLÁSOK KORA
Az elvilágiasodó világban a civil vallások a közösségi összetartozás-érzetet megerősítő szakrális élmény hiánypótlékaként alakulnak ki az amerikai és a francia forradalom idején, majd az azokat követő forradalmi átalakulások során. A valláspótló „vallásoknak” két mintája fejlődik ki: a demokratikus államok és a totalitárius államok civil vallásai. A demokratikus államok valláspótló módszere – a tulajdonképpeni civil vallás – „csupán” az egész nemzetet megmozgató állami ünnepségekre, valamint az államiság jelképeinek középpontba állított tárgyaira és alanyaira, a lobogóra, az alkotmányra, a himnuszra, a nemzeti hősökre terjeszti ki a vallási élmény megélését. A totalitárius államok valláspótló módszere határozott antiklerikális és vallásellenes jellege ellenére önmagát, (párt)szerkezetét egyházias minta szerint építi fel, célkitűzéseit pedig a vallási messianizmus elvilágiasított nyelvezetén fejezi ki. (A vallástudomány ezt a módszert politikai vallásnak keresztelte el.) A társadalmat eközben ugyanazzal a totális, mindenre kiható és mindent egybefogó igénnyel szövi át, mint amilyennel a középkori vallási társadalom és annak szakrális közössége (az egyház és a keresztény állam) szőtte át a maga sajátosan totalitárius embervilágát. Ilyen politikai vallás jellemezte a jakobinus diktatúrát, a nácizmust, a szocializmusnak nevezett diktatórikus rendszert, és részben – azaz csak hiányosan megvalósultan – a fasiszta rezsimeket.
A MŰVÉSZET ELVILÁGIASODÁSA
A tudomány önállósulása látványos folyamatként mutatkozott meg a XVII. században, a művészet kapcsán – annak másságából adódóan – ilyen feltűnő leszakadásról nem beszélhetünk. Ez a diszciplína nem osztható fel élesen világi és vallási művészetre, tisztán világias volta pedig föl sem merülhet mint lehetőség. (Ez kizárólag a tudományról mondható el.) Mégis tisztán érzékelhető egy átalakulási folyamat a művészeten belül a XVI. század második és a XVII. század első felében, amely párhuzamba állítható a tudomány filozófiáról való leválásának a folyamatával. Az alkotó oldaláról feltűnik a polgár mint ábrázolt téma (holland festészet például), a „fogyasztói oldalon” pedig az addigi szakrális státusú megrendelők, mecénások (egyháziak, arisztokraták) mellett megjelenik a tehetős polgár mint műkedvelő. Általános elmozdulás történik a művészeten belül a világi témák felé, és az újszerű alkotások már nem a reneszánsz kozmikus, rendezett (végeredményben tehát még mindig szakrális) világképét tükrözik: a kozmikus harmóniából kihullott világ mint alapélmény a drasztikusan átalakuló világképben feszültséggel teli, drámai életérzésként jelenül meg az ember számára.
Új és megújult műfajok fejezik ki a szent rendből kihullott világ életérzését: a megszülető opera, a megújult angol, spanyol és francia dráma (Shakespeare, Lope de Vega, Molière, Cervantes korszakváltó regénye).Ezek az ekkor útjára induló belső folyamatok mára a felismerhetetlenségig átalakították a nyugati művészetet. A modern művekben a középkori alapmintákra már rá sem lehet ismerni.
AZ ERKÖLCS KÜLÖNÚTJÁTÓL AZ ÁLSÁGVILÁGIG
Az elvilágiasodó társadalomban az erkölcsi felfogás szintén egy nehezen megfogható átalakuláson halad át. Az etikai rend a vallási társadalomban kizárólag a hitre hagyatkozhat. Szellemi megalapozását az ortodoxia végzi el, gyakorlatát pedig az ortopraxisból származtatja. A filozófia a szekularizációs folyamat kezdetén az erkölcs vallásról való leválasztásához azzal járult hozzá, hogy kísérletet tett az etika vallástól független megalapozására (Kant, utilitarizmus), a világi állam pedig azzal, hogy a jogot a viselkedés ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb mércéjévé tette, mint az erkölcsi érzéket. (Az állam nevében végrehajtott ítélkezésben a jog „bekebelezi” és felülírja az erkölcsöt.)
Az erkölcs elvilágiasodásának szembetűnő bizonyítéka, hogy az állampolgárok életét meghatározó társadalmi döntéshozatalban ma már a jog teljességgel az erkölcs helyébe lépett. Az emberből kiölhetetlen erkölcsi érzéket a jelenkorban a politika hasznosítja: a választók meggyőzésére a propagandagépezet erkölcsi érveket hangoztat, a cselekvés szintjén viszont kizárólag a hatalommegtartás praktikus oldala szerint működik: bárminemű erkölcsi gátlás nélkül. Machiavelli a hatalommegtartás e művészetének az alapelveit már ötszáz évvel ezelőtt lefektette, maradéktalan megvalósítására azonban a 20. századig kellett várni. E sötét, pusztító század szocialistának mondott totalitárius államaiban erőszakkal és a propaganda megtévesztésével irányította az embereket a politikai vezetés. A fogyasztói társadalom uralta nyugati típusú demokráciákban a tökélyre fejlesztett megtévesztéssel, hihetetlenül ügyes társadalmi manipulációval teszi ugyanez a médiát birtokló hatalmi közeg. Ha elkerülhetetlen, akkor az erőszaktól sem riad vissza, de annak a tényét álság- és válságvilágot előállító propagandagépezete vagy egyszerűen elhallgatja, és így a médiából tájékozódó többség számára meg nem történtté teszi, vagy jogos önvédelemként tünteti fel.
A VALLÁSI ÉS A VILÁGI ELEGYE
Vannak olyan szellemi területek, amelyeknél a leválás csak részben valósulhat meg. Ezeknél a vallási és világi szféra sajátos elegye alakul ki. Ez jelenthet szétválasztottságot, de összemosódottságot is. Egyik sem lehet végleges: a szétválasztottságban is ott a kölcsönös hatás mint utólagos eredmény és az összemosódottságban is ott a szétválasztási szándék mint előzetes elhatározás.
A szellemi kifejezésformák közül ebbe az elegy-kategóriába sorolható az erkölcs, a civil vallás, a jog, a közösség, de még a filozófia is. Az első kettőre az összemosódottság, az utóbbi háromra a szétválasztottság a jellemzőbb.
Az erkölcs mint megélés elválaszthatatlan mintaadó párjától, a vallási erkölcstől, a civil valláshoz kötődő élmények is ugyanígy egy tőről fakadnak a vallási misztérium kiváltotta élményekkel.
A filozófia és a jog általánosságban világi és vallási jellegű bölcseletre, valamint világi és egyházi jogra osztható fel, miként a közösség is világi és egyházi közösségre.
A teológia és a művészet diszciplínái külön területnek számítanak, amelyek nem írhatók le az összemosódottság-szétválasztottság egymást kizáró terminusaival. A teológia a szekularizálódott társadalomban megmarad az ortodoxia keretrendszerében, ám a tudományos fejlődés hatására átveszi a humán tudományok egzaktnak hitt módszertanát. Ebben az értelemben jelenleg csupán a modern keresztény egyházaknak van teológiájuk, az erőteljes nyugati hatás következtében rajta kívül talán még a reformált judaizmusnak.
A művészetet az elvilágiasodott társadalomban egyszerre jellemzi az elválasztottság és összemosódottság. Megkülönböztethető egymástól a világi az egyházi művészettől, de a vallási alapok művészi eszköztárára ráépülve a világi művészet is összemosódik a vallásival, mint ahogy az egyház is alkalmazza a világi művészet modern eszköztárát. A teljes szétválasztottság a művészetben azért sem valósulhat meg, mert bármennyire is törekedjék az alkotó világias mű létrehozására, az alkotás művészi hatásában megnyilatkozó irracionális elem a műélvező irányultságától függően bármikor értelmezhető és megélhető vallási élményként is. (Ez természetesen fordítva is igaz.)
Tisztán világinak mindössze a tudomány mondható, az is csupán elvi értelemben. Amint Alekszej Loszev rámutat, a tudományos igazságok kifejtése, elbeszélése a mítoszok narratíváját és a vallások érvelésmódját követi.
„És lám, az újkori metafizika majdnem mindig ahhoz vezetett, hogy például az anyag fogalma valami reális dologban hiposztazálódott és projiciálódott, az erő fogalma szinte mindig reális-naturális értelemben vétetett, vagyis lényegét tekintve semmiben sem különbözött a természet démonikus erőitől (ahogyan azt a különböző vallásokban találhatjuk), csak éppen a racionalista elkorcsosulás nyilvánvaló jeleit hordozta magán. Szüksége van-e erre a tudománynak mint olyannak? Egyáltalán nincs. A fizikus dolga az, hogy megmutassa, az ilyen és ilyen jelenségek között ilyen és ilyen összefüggés létezik. Ám hogy reálisan létezik-e ez az összefüggés vagy akár maga a jelenség, hogy létezett-e mindig és létezik-e örökké, abszolút értelemben igaz-e vagy sem – a fizikus mint fizikus semmi efféléről nem beszélhet és nem is köteles beszélni.” (Alekszej Loszev: A mítosz dialektikája. Európa, Bp., 2000. 35.)
@k = EGYETLENBŐL EGYIKKÉ LESZ
Összegezve az eddig leírtakat: a világ elvilágiasodása nyomán a civilizációt uraló hitrendszeren belül mind az ortodoxia, mind az ortopraxis lényeges változásokon halad át. A vallás elveszíti kiváltságos szerepét: mint szellemi megnyilatkozás egyetlenből egyikké minősül le, társadalmi rangja szerint az előtérből a háttérbe zuhan vissza.
A szekularizáció folyamatának ábrázolt változásai a nyugati civilizációra érvényesek. Ennek az oka nyilvánvaló: a benső társadalmi fejlődésként kibontakozó elvilágiasodás nyugati termék. A többi civilizációban a gyarmatosítás következtében, a XVIII. század második felétől előállt erőteljes nyugati hatás nyomán kezdődik meg a térnyerése. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy az adott civilizáció jellegét tükröző sajátosságokkal az szekularizáció mindenütt ugyanazt a lényegi hatást eredményezi: a vallás társadalmi szerepét drasztikusan megváltoztatja és a szellemi kifejezésformákat leválasztja a hitről.
SZEKULARIZÁCIÓS MINTÁK
Négy szekularizációs mintát különböztethetünk meg a világon. Ebből három alapmintának tekinthető. A többihez szervesen nem kapcsolódó negyedik modellt a bolsevik-kommunista modernizáció társadalmi folyamatokba való erőszakos beavatkozása szülte a 20. században.
1. Nyugati szekularizáció. Ebben a mintában az elvilágiasodás belső társadalmi fejlődés eredménye.
2. Afrikai, latin-amerikai, óceániai változat. Ebben a típusban az európai gyarmatosítók kultúrája, vallása győzedelmeskedik az őslakosokén, de az őslakos kultúra módosító hatásként a háttérben tovább él és működik.
3. Hindu, muzulmán, japán, indokínai (orosz, kínai) változat. Ebben a szekularizációs mintában az európai gyarmatosítók kultúrája, vallása nem tud felülkerekedni az őslakosokén, de az őshonos kultúrában dinamikusan tovább működik a nyugati elvilágiasító ösztönzés.
4. Orosz, kínai kommunista változat. Ebben a típusban a szekularizációt mint modernizációs modellt (gyorsított belső fejlődést) a kommunista diktatúra erőszakos eszközökkel, szervetlenül és torzítva erőltette a társadalomra.
Az orosz és a kínai modell a hinduval, muzulmánnal, japánnal együtt indult társadalom-átalakító útjára. A kommunista diktatúra torzított szekularizációja valójában csak egy közjáték volt, amely a gyors orosz és a lomha kínai rendszerváltás után visszatérni látszik régi kerékvágásába.
A besorolás megegyezik Samuel Huntington fölosztásával a világ fő civilizációs zónáiról. Huntington ennek az okát is megfogalmazza. «A vallás a civilizációk lényegi, meghatározó eleme; Christopher Dawsont idézve: a „nagy vallások a talapzatok, amelyeken a nagy civilizációk nyugszanak”» – írja. (Samuel Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Bp., 2006. 61.)
A különböző szekularizációs modellek a nagy vallási rendszerekre épülnek rá, és ezért pontosan visszatükrözik a Föld civilizációs határvonalait.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
