Összefonódnak, összeérnek az utak, ugyanoda vezetnek, az élettől a halálhoz, de akkor, ha így van, márpedig – állítólag – még mindenkinek sikerült élete végén meghalnia, akkor mi értelme az egésznek?
A szentháromságban összefonódnak, összeérnek az utak, ugyanoda vezetnek, a háromféleképpen kifejezhető, megközelíthető, szerethető és szétválasztható hithez.
Bonyolult és nagyképű dolog volna abban hinni, hogy bármely város, így Sárszeg lakói is ezt gondolták volna a legfontosabb kérdésekről (élet, halál, hit(etlenség) 1815-ben, amikor felállították ezt a minden (közép)-európai városban látható szimbólumot.
De ennél is bonyolultabb és még inkább nagyképű dolog volna azt hinni, tudhatunk valamit azokról, akik eltávolították eredeti helyéről 1964-ben. Éppen elegendő, hogy ők azt hitték magukról, eleget tudnak életről, halálról, hitről: arról, hogy összefonódnak, összeérnek az utak.
Akik úgy vélik, eleget tudnak, azoktól nem árt kicsit (távolságot) tartani, nem mintha ez a fajta magatartás ragadós lenne, mint egy őszi nátha, hanem csak azért, mert oly könnyen bánnak a szavakkal, mint valami erőművészek. Bár lehet, azok is: vásári erőművészek, csíkos trikójuk, kackiás tartásuk és kinyújtott karjaik közt a fejük fölé, a magasba emelt súly – a rúd két végén üres ballon.
Én leginkább azokkal tartok, akik nem gondolják azt, hogy eleget tudnak, a kíváncsiságnak hagyom, hogy fészket rakjon a lélekben, vagyis az emberi testnek abban a zugában, amihez nem férnek hozzá (eszeveszett igyekezetük ellenére sem) a vásári erőművészek, szavak fitogtatói, magasra nyújtott karjuk közt súlytalan ballonokkal.
A nyár közepén, hevében, mondaná Kosztolányi Dezső, aki éppen ezekben a napokban tapasztalta meg Isten felülírhatatlan igazságát, hogy minden élet a halálhoz vezet, és mutatta meg nekünk, többieknek Isten másik felülírhatatlan igazságát, hogy az egésznek mégis csak van értelme, mert a szavaknak, ha tehetséggel írják le azokat, van értelmük, s ekképpen az egész részévé válnak (Borges mester).
A nyár közepén (K.D.: hevében) tehát gyerekkori barátom Édesanyját látogattam meg, a kapuban állva beszélgettünk:
,,hónapok óta keresem azt a fényképet, amelyiken úgy négyéves koromban, Anyám és Apám kezét fogva, magyaros kabátban, háttérben a Szentháromság szoborral, lefényképeztek, tudod te, hogy ez volt a viselet neve, a hurkos díszítése miatt. Emlékszem, hogy van ez a fénykép, hónapok óta keresem, már az öcséméknek is mondtam, de hát egy öntödében mindig annyi a munka, meg a Tamásnak is mondtam, keresse, itt lehet az valahol… oda akarom neked adni.”
Néha rákérdeztem gyerekkori barátomra, meglett-e a fénykép, de mindig ingatta a fejét, vasárnapi ebédek témája lett, egy elveszett, letűnt világ homályos emléke, Szülők tekintete, akikről már azt hinnénk, ha mi magunk nem lennénk, ők sem voltak sohasem.
Nem lesz az már meg, legyinti.
De hát az olyan volna, gondoltam magamban, mintha mi sem lennénk meg a kertvárosi kertek mélyén, az E-5-ös út zajában, az ostorfák sárga szőnyegében, mintha csak azok lennének, akik mindig eleget tudnak, a vásári súlyemelők.
A gyerekkor kútjában őrizzük azokat a titkokat, amelyek megtartanak vagy elveszejtenek bennünket.
Ilyen titok a világos színű, magyaros díszítésű kabátot viselő, szülei kezét fogó kislány öregasszony tekintetében a Szentháromság-szobor, amire pontosan emlékezett. Tudta, hogy ott volt a hátuk mögött.
– „Különben hogy lennénk mi itt, Ildikém?!” – ezt üzeni anyám, nyomja a kezembe a fotót gyerekkori barátom egy hivatalos ünnepségen, mondatot se váltunk, már nyargal is tovább kezéhez nőtt kamerájával, csak megvonja a vállát, jelezve, az üzenetet sem érti és azt sem, hogyan kerülhetett elő a fotó.
