A párizsi merényletsorozatot követően már nem lehet a címben feltett kérdésről úgy gondolkodni, mint annak előtte. Nem szeretnék úgy tenni, mintha minden megváltozott volna, mert ha így is van, nem azon az éjszakán történt, és nem egyszerre, noha a történelem, a visszaemlékezés, az eszmegyártás szempontjából minden bizonnyal így a legjobb, leghatásosabb.
Amikor Szabadka főterén, Madách kapcsán, ürügyén bemutatásra került Aldo Moro elrablása, a váratlan és hangos lövöldözés pontosan azt váltotta ki az emberekből, amit a rendező elvárt és akart: ijedtséget, félelmet, kiszolgáltatottságot, azt, hogy nem dönthetnek, és nem lehetnek urai a helyzetnek, amibe rajtuk kívül álló okok miatt kerültek – és ez bármikor bekövetkezhet, ezt üzente az előadás.
Nincs tehát új a nap alatt, az élet minősége és a személyes, belső biztonság/nyugalom nem mostanában változott meg és veszett el. Amúgy pórias és nevetséges a személyre szabott, irányított internetes tartalmak és hírek világában a választás (nem sorolom, milyen) szabadságáról beszélni, hiszen azok, akik szűrik „kereséseinket”/bennünket, döntenek is helyettünk. Egyszerre éljük Orwell regényét és lehetünk Mel Gibson az Összeesküvés-elmélet című filmből, noha ember/személyiség/karakter már annyira fontos soha nem lehet, mint abban a filmben még volt.
De térjünk vissza Szabadka főterére, ahol Ljubiša Ristić Madách-kommentárjainak részeként bemutatta az olasz politikus esetét. Két évvel később Radics Melindának nyilatkozott színházi elképzelései kapcsán: a kérdésre, hogy mit jelent a KPGT, a következőket válaszolta: „Ez egy olyan szervezet, amely egyszerre színházi, politikai és kulturális mozgalom.”
Ebből is láthatjuk, hogy valóban nincs új a nap alatt, csak nem mindig hívják KPGT-nek.
„Aztán 1985 nyarán váratlanul újabb lehetőség nyílt előttünk. Szabadkán eldöntötték, hogy bezárják a színházat, a város fejlődni akar, megunta a határ menti provincia helyzetét. Meghívtak bennünket. Úgy öt-hat évvel ezelőtt engem egyszer már hívtak, de akkor nem fogadtam el, nem akartam itt dolgozni, mert nem tetszett a légkör. Már akkor azt mondtam nekik, hogy ha a Zsinagógából színházat csinálnak, akkor történik majd itt valami. A Zsinagóga egy fantasztikus épület, de már negyven éve nem működik, omladozik, lassan haldoklik. Most azzal hívtak újra, hogy meglesz a színház a Zsinagógában. Akkor Nadóval már nem volt mit tennünk, eljöttünk egy beszélgetésre, és rájöttünk, hogy Szabadka mégis az a megfelelő hely, ahol elkezdhetjük elképzeléseink valóra váltását.”
Ezt követően nemcsak a terror-merénylet feelingjét ismerhette meg a szabadkai, határ menti provincia begyöpesedett agyú lakója, hanem azt is megtudhatta, hogy zsinagógában (templom) nyílt színen hugyozni – művészet.
De térjünk vissza a címben feltett kérdésre: milyen egy tökéletes város?
A kérdés felvetése nem véletlen, hanem szorosan kötődik az elmúlt napokban Szabadkán kipattant botrányhoz, ami a gimnázium és a Csáth-ház közt lévő két ház lebontását érinti.
Legyünk őszinték: a szabadkaiak többségének fogalma sem volt arról, hogy az egyik ház a Törley családé volt, a másikat meg valami Buday építette. Viszont kiderült, hogy vannak néhányan azok között, akik 1.) a kulturális útvonalait tervezik, 2.) szakemberként még ezen épületek fontosságáról írtak könyvet, 3.) politikai felelősséget viselnek a városért, ez a tény szintén semmit nem jelent.
A tény önmagában engem sem érdekel, de a város arculata alakításának, a brandépítés lehetőségének fizikai megsemmisítése, annak megengedése/lehetővé tétele megdöbbentett.
Azt hittem, tanulunk és okulunk, a szabadkaiak olyanok, akikben megvan a képesség arra, hogy összetartozó közösséget formáljon a városlakókból, ettől pedig tökéletessé alakul ez a lepusztult város.
Tévedtem/nem tévedtem.
Viszont azt gondolom, hogy aki a Törley névhez bármilyen módon kötődő épület lebontását lehetővé teszi/támogatja/magyarázza, az ne igyon és reklámozzon többet sem bort, sem pezsgőbort, sem pezsgőt, mert teljes mértékben alkalmatlan arra, hogy továbbvigye annak az embernek az emlékét, aki az üzletben a reklám fontosságát elsőként ismerte fel, és éppenséggel Szabadkán született – hogy az irónia teljes legyen, minderről bővebben is lehet olvasni a subotica.com oldalon, ami azért mégiscsak annak a városnak a hivatalos oldala, amely politikai felelőssége tudatában rombolt le egy vajdasági magyar hungarikumot. Annak szimbólumát.
Igen, talán erről is érdemes beszélni: a csantavéri/szabadkai Törley pezsgő a vajdasági magyar hungarikumok között szerepelve bekerült a nemzeti hungarikumok közé – azt már ismét csak az irónia mondatja ki velem, hogy aki Vajdaságot és a vajdasági hungarikumok listáját a magyarországi rendszerben képviselte, éppen Szabadka jelenlegi polgármestere. Mentségére elmondható, nem ő állította össze a listát, hanem kulturális szakemberek sora.
De mindezek után még mindig él a kérdés: milyen egy tökéletes város?
A válasz nem fér bele egyetlen írásba, de talán nem tévedünk, ha azt mondjuk: tanul a saját hibáiból.
Nekem korábban már az is elég lett volna, ha felkaparják a többréteges galambszart az egykori Beograd áruház Corvin utcai oldalán, de így sem rossz, megidézi József Attila sorait: „A város peremén, ahol élek, / beomló alkonyokon / mint pici denevérek, puha / szárnyakon száll a korom, / s lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon.” Leszámítva, hogy ez nem a város pereme, hanem a közepe. De apróságokra elég, ha egy szövegben adunk, a valóság ennél szélesebb ecsetvonásokkal dolgozik, a perem nem csak galambszarral, hanem ötemeletes épületek tömegeivel is beköltözik a város közepébe. Ami pedig a Petőfi utcában lebontott házakat illeti, a felelősök gondoljanak Csontváryra. Aztán pedig a mostari hídra. És máris közelebb kerülnek a műemlékvédelem jelenkori elképzeléseinek, valamint az elmúlt 20-25 év és abban megkerülhetetlenül a háború okozta közvetlen és közvetett pusztítás okozta sebek gyógyításának és egy város lelkének a megértéséhez.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
