Hosszú, forró és száraz volt a nyár. Nem volt eseménytelen, azonban érthetetlen volt a lassan gyűlő, savanyú szag.
Mondanám, hogy magam jöttem rá, hogy a kevélységből fakadó gyávaság savanyú szaga lepte el a várost, de nem volna igaz, csak újra megértettem, Blaise Pascalt olvasva.
Elmesélem, hogyan történt.
– Fürödjél a Palicsban, hallod, fürödjél már, vaze’ – röfögött el mellettem, éppen a valamikori Triglav cukrászda előtt két, nyilvánvalóan még az esti részegséget nyögő kamasz –, fürödjél, hát, láttad a féjszen, tisztára biztonságos, a halak csak játékból fordulnak föl… – röfögésük és dülöngélő járásuk után fordultam fülelve beszédjükre, mert nem értettem: mi a csudáról beszélnek?! És miért írja a féjsz, hogy fürödni kell a Palicsban?
Évek óta a partján sétálok, láttam ott már: angol lányt jógázni; szerb költőt Mileta Đonović-féle cipőben hanyatt dőlni a frissen kaszált fűben; meghatározhatatlan származású idegen férfiakat csapatokban ülni és szemetelni a padok környékén; hallottam a vízen az evezősök lapátjának finoman neszező, mégis éles zaját; de fürdeni nem láttam senkit.
Visszaérve megkérdeztem A.-tól, mert róla tudom, hogy járatos a társadalmi kapcsolatokat meghatározó és a bíróságoknál is nagyobb döntési joggal rendelkező és azonnali ítéletet hozó közösségi hálón, hogy valóban írják-e ott, hogy fürödni kell a Palicsi-tóban. De A. is csak röfögött, igaz, ő sokkal elegánsabban, mint a kamaszok az utcán, mondanám inkább, horkangatott kacagás közben.
Ettől azonban nem lettem okosabb.
Gondoltam, majd délután, séta közben megfigyelem a dolgot. Úgy is tettem, megfigyeltem: csillogott a fény az üres tó vizén. Megvontam a vállam.
Néhány nappal később, ugyanazon az útvonalon sétálva, ahol a röfögő kamaszok után fordultam, észrevettem, hogy a Dušan Radić építtette ház fülkéjében álldogáló, a valamikori Fűzfás-patak emlékét egyedüliként őrző Nepomuki Szent János lába mellől hiányoznak a virágok. Ilyen még nem fordult elő, amióta én az eszemet tudóként a várost járom, az pedig másodikos elemista korom óta, amikor is a Városi Könyvtár tagja lettem, folyamatos tevékenységem, még soha nem fordult elő, hogy a Nepomuki virág nélkül lett volna.
Meztelen lába védtelenül szívta magába a száraz forróságot.
Mondtam is: nagy baj van, a Nepomuki lábánál nincs virág.
– Hervadt se? – kérdezte H. – Az se, mondtam én.
– Semmilyen? – kérdezte A., de erre már valóban mérges lettem, mintha nem hallanának, vagy ennyire nem beszélnénk egy nyelvet. Látták rajtam, hogy annak, amit mondok, a fele sem tréfa. A. kijelentette, hogy őrá hiába nézünk, nem vállalja, mégiscsak férfi.
Maradtunk mi ketten, H. és én: I. De én sem vállaltam, mert „nem éreztem magamban annyi erőt, hogy kigyalogoljak a piacra virágért” (mondtam), H. pedig szabadságra készült, és nem akart olyasmit vállalni, amit aztán nem tud teljesíteni, ezért aztán nyomja majd a lelkét.
Délután kezdtem Pascalt olvasni. Ahelyett, hogy Nepomuki Szent János lábához vittem volna virágot. Ez lett volna az egyetlen elfogadható, normális viselkedés a részemről. De nem akartam magamra venni a felelősséget. A virághordó felelősségét. Ahogy haladtam előre a könyvben, úgy árasztott el mindjobban a savanyú szag. Kevély ugyan nem voltam akkor (máskor és máshol bizonyára), de gyáva igen.
Szeptemberben, amikor újra mindannyian összeverődtünk a málló vakolatú fal elé helyezett asztal körül, A. megemlítette, hogy továbbra sincs virág a Nepomuki lábánál, amit én is pontosan tudtam.
Miközben még az út menti keresztek sincsenek soha virág nélkül.
A helyzetet bonyolította, hogy kétszer is belefutottam Csúszó Dezsőbe, a Könyörgésünk színhelyei című háromkötetes, csodálatos munka szerzőjébe, aki feldolgozta szabadkai határban lévő közkeresztek történetét.
Mint a tűz, úgy égetett a lelkiismeret, mintha Nepomuki Szent János meztelen, virágszirmok finom takarója nélkül maradt lába ólomsúllyal érintene.
De feldolgoztam magamban, ahogyan a divatos kurzus-terapeuták mondanák. El is felejtettem talán, olyan könnyűvé tett a tudat, hogy nem kell semmiféle felelősséget vállalnom a dologért, Nepomuki Szent János magára maradottságáért, őrizze a Fűzfás-patak emlékét úgy, ahogy. A neki kijáró tisztelet, odafigyelés, a szeretet gesztusa nélkül. Elfelejtettem, mint a Palicsi-tó nyújtotta fürdőzési lehetőség előttem máig ismeretlen rejtélyét.
„A gondolatban rejlik tehát minden emberi méltóságunk. Igyekezzünk tehát helyesen gondolkodni, ez minden erkölcs alapja.”
A dolgok azonban mégsem ennyire egyszerűek. Ahányszor arrafelé vitt az utam, és láttam a virág nélküli szobrot, mégiscsak elöntött a gyávaság szúrós szaga.
Arra gondoltam, azért azoknak sem lehet könnyű, akik még csak észre sem veszik ezt a változást, hiszen a tudás hiánya nem lehet sem mentség, sem felmentés.
Ugyanakkor legalább nem érzik magukon ezt a savanyú szagot. Kezdtem irigyelni őket, és, meglepő módon, volt ebben valami felszabadító. A műveltekre, okosakra voltam már irigy, de a tudás hiányának tényét még sohasem éltem meg ezzel az érzéssel.
Aztán október 31-én, szombaton délelőtt, egy boltból kilépve, balra pillantottam, és megláttam a szikrázó napsütésben a Nepomuki Szent János kezére akasztott virágfüzért. A kavargó szél finoman mozgatta, a fal védelmében úgy borzolódtak az apró, cserépszínű krizantémokból font füzér szirmai, mint megannyi apró lepke. Figyelmeztetés volt ez, felkiáltás és feloldozás is egyben.
Én már nem voltam egyedül.
De mi van azokkal, akik ez után a nyár után és ebben az őszben mindebből mit sem véve észre úgy hiszik, ők azok, akik nincsenek egyedül?
Talán olvassanak Blaise Pascalt. De ha nem újraolvassák, akkor bizony nem lesz egyszerű a dolguk. A megértéshez emészteni is kell a gondolatokat, néha éveken, évtizedeken keresztül. Ahogyan a virágokat viszik a közkeresztekhez és a Nepomukihoz.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
