…hogy homo homini lupus est, vagyis ember embernek farkasa, de ahogyan azt magunkról jól tudjuk, magyar magyarnak farkasa, biztosan azért, mert Nekünk Mohács kell – így lehet egyetlen bővített mondattal Plautustól Ady Endréig jutni, miközben mindössze csak a Törley családon jár az eszem.
Felmerült, mint magyarázat/ürügy, hogy kicsoda volt / nem is az volt az a Törley, akinek a házát az éjszaka leple alatt, a lezárt (azért megdermed egy kicsit a költő űrben kerengő lelke, hogy éppen a róla elnevezett) utcában elbontották.
Ki a csodát érdekel, hogy melyik volt ez a Törley?!
Amúgy pedig anélkül, hogy részletesen visszatérnénk önnön térden lövésünk és tökön szúrásunk ékes magyar pillanatához, mondjon erről bármit bármely jeles fő, aki hozzásegített ahhoz, hogy a bontás pillanata bekövetkezzék, szeretném felhívni a nagyemberek figyelmét arra, amit a kisemberek pontosan tudnak és el sem felejtettek:
Ki a csodát érdekel, hogy melyik volt ez a Törley?!
Az volt, amelyiknek fontos volt.
A város.
Nem kell ezt nekem elhinni. Nem azért írom. Hanem azért, hogy a korabeli sajtóból merítve megidézhessem a pillanatot, amelyikben még volt méltóság, tartás, összehajolás, de píszíduma és összekacsintás is, ahogyan kell, persze ellenségeskedés és harc is, viszont mindennél fontosabb volt: a Város.
Meg fogom idézni a pillanatot, apróság, haladjunk tovább a foghíjas, koszos utcákon, és hallgassuk a magyarázatot a bizonyítványról, ami szerint mindez így a jó – egyébként is, ez nem is az a Törley. De melyik?!
A pillanatot pedig azzal a Szabadkán soha vissza nem állítható szoborral fogom megidézni, amit 1889. december 4-én, hétfőn avattak fel a győztes (attól függ, merről nézzük) kaponyai csata 50. évfordulója alkalmából.
Ha valakinek fontos a Város, akkor tudja, hogy ami összetartja annak közönségét, az visszaállítható, ami megosztja, az nem állítható vissza. De aki nem tudja, mi a Város, és kik voltak benne az Atyák, akiknek a jelen (foghíjas) utcáit és tereit köszönhetjük, attól természetesen nem várhatjuk el a helyes döntést és a tévedés belátását.
Nincsen ez másként a lerohadt zöld szökőkútnak háttal, de arrafelé fenyegetőn álló Darth Vaderrel sem, az összes többi csak szánalmas magyarázkodás, elvenni valamit, és beállítani úgy, mintha adta volna az, aki tette.
Bár, ha jobban meggondolom, nekem személy szerint adott is ezzel valamit, aki elvette – nem is azt a két házat, hanem az utca hangulatát, a városét, ahol felnőttünk – eszembe juttatta Plautust, aztán róla Szerb Antalt.
Hogy a Városnak…?
Erről viszont Cato jut eszembe, mert a bölcsészkaron szigorúan vették a világirodalom-vizsgát, nolite adnuntiare mihi caput meum non nocet, és mivel a gimiben is szigorú volt Horváth Emma tanárnő, ezért jegyeztem jól meg, hogy miképpen kell mondani azt, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem, vagy ahogyan Dugonics mondta, ne szólly nyelvem, nem fáj fejem. – Nekem szokott fájni.
Szabadkán, amikor a XX. század végi háborúban esett szét az ország, és mire felocsúdtunk, azt láthattuk, hogy a terített asztaloknál jól megférnek egymás mellett a barátok és ellenségek, a városi magyar politizálásnak nagy találmánya volt a „turulos” szobor visszaállítása eredeti helyére. Mindig újra megdöbbenek azon, hogy egy város közösségét megosztani akaró elképzelések úgy tudnak fennmaradni időben és térben, hogy a valódi kérdést senki nem fogalmazza meg. Én sem fogom ezt megtenni. De azért egy pillanatra megállok, és fejet hajtok azok emléke előtt, akik egy kaponyai emlékművet, mert az emlékezés része a közös múltnak, felállítottak az út mentén, a szántóföld szélén.
De térjünk vissza eredeti témánkhoz: cselekedetek, amik egy várost várossá emelnek, nemesítenek vagy ellenkezőleg: szétrombolnak.
A Bácskai Hírlap politikai lap számolt be részletesen, több oldalon keresztül a kaponyai csata 50. évfordulóján emelt szobor/emlékmű avatási ünnepéről, amely beszámoló alcímeit idézzük, mintegy bevezetőként ezen Apróság témáját adó idézethez: „A hősök emléke – A szent mise – Felvonulás a szoborhoz – A kaponyai emléknél (a felelős szerkesztő, Csillag Károly verse) – A szobornál – A koszoruk elhelyezése – A déli bankett – Kaponyánál – A Nemzeti kasinó bankettje.”
Plautus azért volt zseniális, mert pontosan értette, érezte és egyszerre tudta megfogalmazni azt, amire a közönségnek igénye volt, és ami tükrözte a korszellemet, bátor volt és ugyan trágár, de élvezetes. Nem vagyok ilyen művelt, Szerb Antal az volt.
Amikor tehát Plautus azt mondja, hogy ember embernek farkasa, akkor azt is tudja, hogy a farkasok falkában élnek. És azt is tudja, hogy a népnek egyszerre van igénye mindkettő művészi úton történő megtapasztalására.
Azért jutott mindez eszembe, mert a következőt olvastam az eredeti helyére soha vissza nem állítható (erre utoljára 1994-ben, a 145. évfordulón megfogalmazott valós kezdeményezéssel lett volna lehetőség, ha az akkori szabadkai magyar politikusoknak és kulturális szakpolitikusoknak lett volna erre akaratuk, mert akkoriban, azokban az években abszolút többségük volt a városi parlamentben) emlékmű ünnepélyes avatója kapcsán:
„A fényes ünnepély befejezése a ’Nemzeti kaszinó’-ban volt, ahol a Casinó társas estebédet rendezett. A mindenben sikerült ünnepélynek egyik fénypontja volt ez, amelyen mintegy 100an vettek részt társadalmunk előkelőségei hölgyek és urak. (…) A jelenvolt hölgyek névsora a következő: ifj. Vojnits Sándorné, Vermes Béláné, Birkáss Gyuláné, Törley Antalné, Hidegh Árpádné, Dr. Mukicsné, Millasin Illésné, Dr. Békeffy Gyuláné, Dr. Kertész Sándorné, Gyelmis Gerőné, Magyar Alice, Eperjessi Béláné, özv. Kovacsicsné.”
Tehát, amikor valaki megint azt mondja, hogy nem számít, hogy ledöntötték Szabadkán a Törley-házat (a költő lelke az űrben fájdalommal, de tudással sóhajt fel, ő is tudott egyet-mást az emberekről és a farkasokról), mert ez nem az a Törley volt, nem annak a háza, akkor nyugodt méltósággal, de emlékeztessünk arra, hogy ebben a Városban, ahol mi élünk, az a Törley lakott, akit becsültek, aki Szabadka meghatározó polgárai közé tartozott, akit Farkas Zsigmond kaszinóelnök és Lazo Mamuzić polgármester meghívott a Város „fényes ünnepélyének” csúcspontját jelentő vacsorára.
Ez volt az a Törley (Bálint, Gyula, Bálint, Antal).
Háza por, emléke hamu.
Magyarázzátok.
Ja, igen: a pezsgőgyáros József volt. Itt született. Az édesapja részt vett az 1848/49-es szabadságharcban.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
