Apám kinyírta a legkedvesebb macskámat. Kaptam helyette egy cipőt, vöröset. Nem értem, miből gondolta, hogy a macska és a cipő egyenlő értékűnek számít. Schrödinger halott, a macskája is az, az enyém miért élne. A macskát a cipődobozba tették, majd elásták a kertben. Az értékük továbbra sem egyenlő. A cipőt a későbbiek folyamán csak egyszer fogom felhúzni, a macskát, mielőtt meghalt, többször is viseltem, hol sapkaként, hol sálként, de legtöbbször a kezemben tartottam, ő pedig úgy idomult hozzá, mintha csak a legfinomabb selyemkesztyűt hordanám. Olykor lábmelegítőnek képzelte magát. Ilyenkor váratlanul ugrott elő a lépcső alól, és ölelte szorosan a bokámat, majd ugyanilyen gyorsan ott is hagyott. A dobozban lévő állat tehát nem Schrödinger-rejtély, soha nem is volt az, mindig tudtam, ha betettem egy dobozba, hogy él. Most nem én tettem bele.
Mindig is utáltam a falusi eseményeket. Kötelező kiöltözés, mosolygás, köszönés a három utcára lakó néninek, akinek már a nevét se tudod, de illedelmes vagy, mert erre tanítottak, válaszolsz pár kérdésre, igen, érdekes az iskola, igen, nyáron itthon vagy, mert nyáron nincs nyitva az iskola, nem szokása, gyereket pedig legalább a következő 7-8 évben nem tervezel. Megértik, és ha szerencséd van, elengednek ennyivel, ha viszont nem, elújságolják, hogy ők már tizennyolc évesen férjhez mentek, ezért van olyan sok gyűrű az ujjukon. Egy az eljegyzési, egy az esküvői, egy a huszonötödik házassági évfordulóra, egy pedig az ötvenedikre. A telefonodra nézel, megállapítanád, hogy késésben vagy, de nem tudnád megmondani honnan, mivel falunapkor csak a szervezők és a fellépők sietnek, a többi ember csak lézeng. Nem szabadulsz, te vagy a dobozba zárt macska, és már a cipő is töri a lábad.
Rájövök, hogy a cipő maga is csak egy csapda, így már kettőben vagyok egyszerre. Már otthon is éreztem a kisujjamnál a nyomást, rögtön mikor felhúztam, de semmiségnek vettem, arra gondoltam, pár perc és kitágul, helyette mintha egyre inkább zsugorodna, és nyomná össze a lábam.
– És mi van a macskáddal, neked mindig olyan szépek vannak!
– Döglött.
– Ó, ne mondd! – szörnyülködik a nő, majd mintha őszinte kíváncsiság vezérelné, megkérdezi, hogy mi történt vele.
– Megette a patkánynak kitett metilalkoholos húst.
– Ó, jaj, hát miért nem máshogy akartátok elkapni azt az állatot… És nem lehetett rajta segíteni?
– Csak ha időben észreveszem, és whiskyvel itatom, de gyanítom, nem igazán lelkesedett volna oda érte, nem egy az ízlésünk.
– Pedig épp arra gondoltam, hogy megkérlek, tegyél félre egyet a kölykeiből, mert Fricikének nincs párja, és minden macskámnak kell, hogy legyen egy párja, egy körülbelül vele egykorú. Fricikét tavaly kaptam a húgomtól, nagyon szereti a halat, persze melyik macska nem, de Józsival, Cirmivel, Foltossal és Szamantával nem igazán jönnek ki. Lali és Lili még úgy megtűrik, de ők testvérek, nehéz közéjük férkőzni bármelyik másik állatnak, tudod ők Szamanta és Foltos kölykei. Volt nekik több, de elajándékoztam, már bánom, de olyan rossz helyen lakok, sok az autó, én igyekszem a macskákat bezárni, de néha kiszöknek, a múltkor is, mikor jöttek hozzám az ausztrál barátok, elég kínos volt, mert kiszökött, és kerestük, elmentünk a szomszéd utcába meg…
A cipő egyre szorosabbá válik a lábamon. A magassarkúban természetesen előrecsúszik a lábfejem, amitől már nemcsak a kisujjamat nyomja, hanem az összes együttesen szorul össze, lassan azt érzem, hogy amikor egyszer végre leveszem, olyan eltorzult lesz a lábam, mint az ősi Kínában a lábzsugorítós cipőktől. De hallgatok, és valami kifogáson gondolkodok, amivel gyorsan leléphetek valahova, ahol le lehet ülni, de nem jut eszembe egyetlen értelmes kifogás se, amivel sértődés nélkül elszabadulhatnék a beszélgetésből. Szerencsére, a nő meglátja a következő potenciális áldozatát, és egy egyszerű „örülök, hogy láttalak, üdvözlöm a szüleidet” üzenettel utamra enged.
Az üdvözletet persze átadom, csak nem tudom megmondani, kitől érkezett. Persze, körül tudom írni, hogy ősz, bodorított hajú, magasabb nő, majd ők mondanak egy nevet, én pedig bólogatok, hogy igen, ő az. Leülök a közönség soraiba, mellém ül egy ismerősöm, az unokatesója fellép, közvetlenül a negyedik asszonykórus után, úgyhogy van időnk bőven. Végighallgatjuk a polgármestert, aki minden valószínűség szerint a tavalyi beszédét mondja el, csak még lassabban, mint az előző évben. Nem mintha különösebben figyelnénk rá, csak címszavakban, fejlődik a falu, megcsináltuk és összetartunk. Majd a testvértelepülés hivatalnoka szónokol a határtalanságról meg a szeretetről, meg ennek a kettőnek a kombinációjáról, a határtalan szeretetről.
– Nem lépünk le? Akarok egy nyalókát – fordul hozzám.
– De, úgyis unom, csak ne menjünk túl gyorsan, mert meghalok.
– Meg hát, gyere!
Amint felállok, ismét érzem a csapda szorítását. Apránként haladtunk, de ez nem javít sokat a helyzeten, sőt, csak azt eredményezi, hogy a sarkamat lassabban dörzsöli ki. Ragtapasz nincs nálam, úgyhogy esély sincs arra, hogy megakadályozzam.
Megvesszük a nyalókát, meg egy gyűrűt a másik standnál, majd visszamegyünk. Az utolsó pillanatig ott állunk a színpad előtt. Végigvárjuk a maradék táncost, kórust, szavalót és végül az unokatestvérét, aki hópehelyként táncol a színpadon, a nyár közepén.
A kisköltségvetésű tűzijáték pár percre színesre festi az eget, a tömeg felfelé bámul, csak én pillantok le olykor a lábamra, amire a seb miatt még inkább rászállnak a szúnyogok. Még nem mehetek, csak ha mindenki megindul. Szerencsére gyorsan vége lett, sokan hazaindulnak, akiket nem érdekel az esti koncert, ideális pillanat arra, hogy elhagyjam a területet.
Leveszem a kívül-belül vörös cipőm, és mezítláb indulok haza a napközben átforrósodott aszfalton. A sarkamról olykor egy csepp vér éri a járdát, de szerencsére az első ötszáz méter után eláll. Tíz utcára van a házunk a helyszíntől. A kapuban leteszem a kezemben lévő cipőt, ameddig a táskámban a kulcsom után kotorászom. Múlt héten még egy fehér árnyék dörgölőzött a lábamhoz, ma már csak a saját árnyékomat lépem át a nyitott kapun.
A kertbe megyek, ások egy nagy gödröt. Beledobom a vörös cipőt, majd gondosan elföldelem.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
