„Illyés Gyula cikke – a Nyugat múlt számában – megrázta és fölizgatta olvasóit. Kitűnő írásmű volt: de hatását nem ennek köszönheti. Hatása a rémhír hatása; amelynél már nem számít a stílus.” (Babits Mihály)
Az Elfogy a magyarság címet viselő szövegből való a fenti idézet. Szinte közhely, hogy a művészi megállapítás/igazság/leírás mindig, minden időben aktuális.
„Ez a rémhír a magyarság pusztulásáról szól” – folytatja Babits.
Számtalanszor és mindig ugyanazokkal az egyenmondatokkal hallhatjuk néhány év óta újra ezt az állítást, mármint, hogy elfogy a magyarság, nem marad itt: lassan mind mosogat vagy elméleti atomfizikát kutat Londonban, öregek alatt pelenkát cserél vagy birtokot igazgat Németországban, Svájcban.
És ezt nem azok mondják, akiknek a férje, gyereke, unokája, szomszédja ment el szerencsét próbálni. Ők folytatják a megmaradt életüket, tervezik a megtervezhetetlent, a jövőt. Azt, hogy mi is legyen akkor ővelük, a házzal, a gyerek játékaival, a nagymama almafáival.
Ezt a rémhírt a magyarság pusztulásáról azok adják elő, akiknek az elmúlt évtizedekben még sohasem kellett nyújtózkodni a megélhetésért, valahogy mindig ott volt, a kezük ügyében. Mert a szüleik rátermettek voltak, és ügyes svercerek, feketézők a 60-as években; mert a szüleikkel élték a szocialista értelmiségiek kiegyensúlyozott életét; mert már az üköregapjuk is értelmiségi volt; mert adott pillanatban jó helyen voltak; mert a 90-es évek első felében sem voltak „tartalékosok”, noha bujdosniuk sem kellett, hogy ne legyenek.
A rémhírt a magyarság fogyásáról azok keltik, akiknek sohasem volt életszerű tapasztalatuk arról, mit jelent a nincs, mit jelent a kényszer.
Gondolkodásunkban antagonisztikus ellentét uralkodik, de érteni vélem őket: nem olvasnak Babitsot, Kassákot, Mikszáthot, nem olvasnak Móriczot és Cserna-Szabót, Teréket sem. Úgy bizonyára nehéz lehet megtalálni a távlatot, ahonnan legalább – a nagyok és a kortársak segítségével – ráláthatunk arra, merre kellene, merre érdemes menni.
– Tudja, hogy van – mondta nekem a piacon D. bácsi, miközben a jelenről beszélgettünk, megint csak a mi, magyar, itteni, szaros, de nekünk egyetlen, akár az életünk – csukott szemmel vagdalkozni mindig érdemesebb, kevesebb ideggel jár.
Be kell látnom, hogy igaza van. Az már a magam tapasztalata az elmúlt évekből, hogy hiába van igaza, rajtam nem segít, akkor sem csinálnám másként, ha „mindent újrakezdhetnék”, mert amit megtanítottak velünk a középiskolai tanáraink, amikor kenyeret adtak a kezünkbe, a kulturális cselekvés nem váltható apróra.
Ez azt jelenti, hogy nem szabad csukott szemmel vagdalkozni. Akinek csukva a szeme, arról annyit biztosan tudunk, hogy nem olvas, de attól beszélni még bír.
Jönnek is a mondatok…
Vannak, akik pontosan tudják, mi zajlik a másik ember fejében, mit gondol, cselekszik, érez, amiről felszólító módban értekeznek is.
Ezt onnan tudom, hogy olvasom és hallgatom a világ gondolatrendőrségéhez csatlakozottak állításait és jövendöléseit, tehát ők valamiféle jósok is. Ebben a műfajban nem mindig számít a stílus, rémhírek terjesztése esetén pedig egyáltalán nem, ott az a szabály, minél lejjebb, annál feljebb – ez is egyre nyilvánvalóbb, nem érdemes vele külön foglalkozni.
Ami mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni, az a fajta kulturális cselekvés, amire a minap került sor városunkban.
A piacon is szóba került, amit D. bácsi a maga módján a következőképpen összegzett: „Azt hittem, ez egy rendes ember, még sajnáltam is, amikor a szocik alatt megrángatták, hogy mondott tán valamit a cigányokról, de elmehet az apja f…-ra, hogy eljön ide osztani az eszit, hogy jobb lenne, ha nekünk nem lenne magyar állampolgárságunk, mert így könnyebben elmegyünk. Aszongya, »kiürülnek a határon túli területek«. Hát dögőjjünk tán éhen? Legközelebb Izlandon tartsanak előadást, ott beszélgessenek, mert abban mind a ketten egyetértenek, hogy nem köllött volna a kettős állampolgárság. Jobb lesz mindenkinek, ha ott beszélgetnek. Izlandon.”
És kérges kezének vastag, göcsörtös ujjaival össze is hajtogatta az újságot, félre is tette.
Na, gondoltam magamban, ennek már a fele sem tréfa, D. bácsi nem szokott ilyen ingerült lenni, jobban teszem tán, ha utánanézek, miről is van szó. Így akadtam rá a cikkre, amelyben Jeszenszky Géza, a tavaly lemondott nagykövet szabadkai látogatásáról szólt a tudósítás, és amelyből megtudtam, hogy nem akart ugyan kampányba fogni, de sokfelé meghívták, ezért el kellett mondania, hogy politikai okokból is lemondott, nem csak azért, hogy emlékiratait írja.
Ez biztosan az irónia helye volt, gondoltam magamban, hiszen a történelemben nem akadt olyan, aki azért mondott volna le, hogy írjon.
A folytatásból kiderült, hogy bizony irónia volt ez a javából, a politikai ok pedig nem más, mint az, hogy – 2014-ben – nem értett egyet „a magyar kormány Amerika-politikájával”.
Örülök, hogy hozzánk is meghívták, és ugyan nem kampányba fogva (dehogy!), mindezeket megosztotta velünk (újságolvasókkal), mert így közvetve tisztábban látjuk azt is, hogy akik őt meghívták, azok sem értenek egyet a magyar kormány Amerika-politikájával. Magyarán, ellenzékiek ebben a kérdésben. Mindenki tudja, ki a Jóbarátja.
Ez persze – morfondíroztam tovább – nem volna elegendő D. bácsinak a heves kifakadásra, érdekli is őt Amerika meg a magyar kormány politikája e kérdésben, még ha 2014-re vonatkozik is. Mert D. bácsi mégsem politológus és nem is történész, nem is diplomata és nem is jogtudós, hanem almát áruló ládagyári nyugdíjas.
Tovább olvastam tehát a tudósítást, mígnem ráakadtam a vendég következő állítására: „Első pillanatban a kedvező honosítási törvényt nem tartottam károsnak, vagyis, hogy magyar állampolgárságot kapjon mindenki, aki magát magyarnak vallja. De arra nyilván senki sem számított, hogy ez milyen exodust indít el. Nem volt benne a pakliban, hogy egy újabb kivándorlási hullám indul el, felgyorsul a határon túli területek kiürülése – értékelte.”
Tényleg?!
És akkor ez most azt kell, hogy jelentse, hogy a Tóth Palinak, csak azért, mert itt született magyarnak, legyen kevesebb joga a boldogulásra, mert neki az a dolga, hogy őrizze a „határon túli területeket”?!
Saját életével és testével, családjával és érzéseivel, fájdalmával és tépelődéseivel egyetemben akadályozza meg az exodust?!
Ne lehessen magyarként magyar állampolgár, mert még majd útnak indul a boldogulás reményében – magyar állampolgárként valóban könnyebben teheti –, és kiürül a vidék?!
Ez a beszélgetés mint kulturális cselekvés magában hordozta a kizárólagosságot, és alkalmazta a másodrendűség fogalmát. Erre az egyetlen válasz D. bácsi kézmozdulata, amivel arrébb pöcköli ezt az apróra váltott kulturális cselekvést.
Közeledik a karácsony.
Jönnek haza a távolba szakadt kenyérkeresők, ajándékkal megrakodva. Örülnek Apának és a Jézuskának a gyerekek, és karácsony böjtjének estéjén egyetlen almát vágnak annyi szeletre, ahányan vannak, hogy ne szakadjon szét a család.
Nem fog. A többi rémhír, mint volt az utolérhetetlen Babits idején.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
