Ezt az írást két tanáromnak: Horváth Emmának és Szathmári Istvánnak ajánlom.
Amikor beléptünk a volt-múzeum ajtaján, lehet, hogy megszólalt a csengő, de ebben nem vagyok biztos. Talán csak a finom, szív alakú ajtóüveg miatt emlékszem erre így. A tanárunk, aki egy lehetetlen nevű tantárgy okán – időszerű kulturális alkotások elemzése – megjelent velünk Kerekes László kiállításán, kíméletlenül vitt, cipelt bennünket végig a kiállításon, nem volt abban semmi megértő és belemagyarázható hordozás, ellenkezőleg: cipelt bennünket, a sárga, a piros, a kék ordító és durva színei előtt.
Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy amikor ezt a szöveget írom, az alkotó már negyedik éve nem lesz az élők sorában, mint ahogyan arról sem tudtam, tudhattunk semmit, hogy néhány év múlva háború lesz, ellenállás – a Szabadság föld alatti múzeuma –, aztán később különbségek.
Arról pedig végképp nem volt fogalmam, hogy az akkor is már egyik kedvenc színészem (nemcsak Antonionit, Zeffirellit, Bunuelt, Kuroszavát, Tarkovszkijt szerettem, mert megtanítottak rá, hanem a Volt egyszer egy Amerikát is, ami egyértelműen azt jelenti, hogy Sergio Leone filmjeit is mindenestül, akár tanították, akár nem), Robert de Niro kijelenti, ha igaz a hír, amit bemondott a rádió, hogy országunk 1999-es bombázását hatalmas bűnnek tartja (OK, Robert), de két szerb politikust tart a legnagyobb hősnek, akik közül az egyiket egyenesen shakespeare-i figurának és nagyságnak nevezte. (Please, Robert, just shut up!)
Itt éltem én akkoriban, ahol most is élek, a város, az utcák, a terek, az ország neve változott ugyan, de picsába a részletekkel, hogy a nagy E. P.-t idézzem, és próbálkoztam megérteni Antonin Artaud színházművészetének lényegét, mindezt egy elvarázsolt intézményben, amit nem nevezhettek gimnáziumnak. Akik fölöttünk jártak, azokkal is találkoztunk az egyetemen, akik alattunk jártak, azokkal is találkoztunk az egyetemen. Nem is tudom, mikor szüntették be az elvarázsolt iskolát és szakot, nem is tudom, megvan-e még az a szertárszerű helyiség, ahol az osztályom, tizenegy szépreményű fiatal ember naponta együtt koptatta a padokat.
Ennek éppen 30 éve. Ami azt jelenti, hogy az idén, 2016-ban van harminc éve annak, hogy „leérettségiztünk” és elindultunk együtt és magunkban az életbe. De először is az egyetemre. Mindent, ami az alapját jelenti annak, amivé váltunk, ott tanultuk meg, abban a szertárban, arra alapozódtak az egyetemi évek.
1986-ban egymás vállára tettük a kezünket, és elénekeltük a Gaudeamus igitur, iuvenes dem sumust.
Majdnem idézhetném Kosztolányit, miszerint a szívem visszadobban, de ez nem volna igaz, nem azért, mert nem nagyszerű emberek tanítottak és nem remek teljesítményű osztályunk volt, hiszen egyik állítás sem volna igaz. Nagyszerű tanáraink voltak, és kiváló képességű osztálytársak, akik közül mindenki megállta a helyét, bizonyított, magasra jutott. Azért nem dobban vissza a szívem, mert soha nem szerettem az osztálytalálkozókat, ezt pontosan és jól tudják általános iskolai találkozókat szervező osztálytársaim és a többiek is. Könnyű szívvel és kézzel kihagyhatnak a névsorból.
Viszont mivel ez a szöveg 2016 első munkanapján jelenik meg, nem tudok másként közelíteni a témához, mint magával az évvel, a dátummal és az ahhoz kötődő, bennem megfogalmazódó gondolatokkal. Ez az év még üres, nem kötődik hozzá semmi, tehát marad a múlt, amiről Proust és Thomas Mann már mindent elmondtak, de azért a többiek is próbálkoznak, a többiek, ami nem értékítélet, pusztán leíró értelemben jegyeztem meg: köztük én is.
1986-ban ismeretlen merénylő megölte Olof Palme svéd miniszterelnököt.
1986-ban volt Csernobil.
1986-ban Budapesten fellépett a Queen együttes, ami a Cenzúra alatti – készülődés szabómagdaságra című regényem egyik alapélményét jelentette.
1986-ban mutattak be olyan filmeket, mint a Kék bársony, A szakasz, Hannah és nővérei, A pénz színe, A rózsa neve és természetesen A misszió (hello, Robert).
Nagyszerű év volt.
Be kell látnunk, hogy minden évben történik valami nagyszerű, ami a maradandóságot szolgálja, és nem lesz ez másként 2016-ban sem. És ez nem mások megítélésének lesz az eredménye, hanem a befogadás képességének.
Erre tanítottak meg bennünket azon az elvarázsolt nevű szakon, amelynek a végén, 1986-ban művelődésszervezők lettünk.
A művészet befogadásának, a tudás megszerzésének nagyszerű élménye a gimnáziumok sajátja volt, és mivel az ügyek intézői nem figyeltek kellőképpen, ezért csak a gimnázium nevét tüntették el, a tanárokat ott hagyták. Ez volt a mi ajándékunk népünk gondos vezetőitől. Szándékolatlan, de ajándék.
Ha jobban belegondolunk, azt kell látnunk, hogy minden diskurzus mélyén ez a vágy munkál vagy rombol: a befogadás szándéka vagy annak elutasítása. Nincs ez másként az emberekkel, mint a könyvekkel vagy a filmekkel, koncertekkel vagy a naplementével.
A befogadás vagy annak elutasítása mindig műveltségfüggő, ezen sajnos nem tud senki sem változtatni. Nem mondanám, hogy ez a műveltség csakis az egyetemen szerezhető meg, amiképpen abban sem hiszek, hogy ebben a furcsa bolognai világban értelmezni tudnám még a tudást, amiben pedig harminc évvel ezelőtt, 1986-ban még rendkívül biztos voltam, mert ezt megtanították nekem.
Ugyanúgy megtanították, mint a felszínes felismerését. Ugyanis ízlésformálók is voltak a tanáraink. Nem mindig nagy öröm (ugyanis a középszer dicsérete hasznosabb és könnyebben szocializál), viszont tény.
Az osztályfőnökünk, akiről megannyi történet elhangozhat, mint minden osztályfőnökről, miután nyugdíjba vonult, tánctanár lett. Hrabali lélek. Újraolvasom a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyvet. A magam részéről ezzel tisztelgek volt osztályfőnököm emléke előtt, akiről ugyan nem mondható el, hogy ízlésformáló lett volna, vagy éppenséggel ő hatott volna leginkább arra, mit jelent az elvarázsolt nevű középiskola tanulójának lenni. De megvolt benne a kisemberek varázsa, ami elviselhetővé tette a nehezet, a befogadhatatlant, amire a többi Tanár nevelt. Engem leginkább ketten.
1986.
Valami befejeződött és valami elkezdődött.
Minden év ilyen.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
