Fájdalom, semmit nem értek a teniszhez. Ebbe az is beletartozik, hogy teniszezni sem tudok. Fájdalom, rövid és tudatlan élet jut nekem osztályrészül. Ezt nem magam találtam ki, hanem olvastam egy írásban, nem pontosan így, nem szó szerint ekképpen, de azért érthető, hogy ez a következtetés. Igaz, ironikus, mondhatni cinikus módon megfogalmazott következtetés, azonban az nem a tenisz miatt, hanem a teniszező miatt van, kinek jelleme a köpönyegforgatástól és más ezzel társuló folyamatoktól és emberi megnyilvánulásoktól sem (volt) idegen.
De, hogy érthető is legyen, miről beszélek, idézem: „Hát nem csodás az ilyen rugalmasság? De mennyire! Van benne valami sportos. Nem véletlenül. … (név) mozog, teniszezik, mindig szerette a nőket, remek kondícióban van 85 évesen is. Más kérdés, hogy e kondíció arra sarkallja néha, hogy esetenként füllentsen, mellébeszéljen – a többi szinonimát most mellőzöm.”
A szerző felháborodását jogosnak tekintem, magát a könyvet/albumot, ami kapcsán kibuggyant belőle a felháborodás, magam is élvezettel lapozgatom, s ha kimaradt belőle a teniszező részéről éppen annak a szerzőnek a neve, akit ő (a teniszező) nem kedvel, hát istenem, s ha akkoriban, amikor Pilinszky, Szabó Magda és Ottlik hallgatott, e teniszező pedig publikált, hát istenem, mit kell ebből ekkora felhajtást csinálni, mindig lesznek, akik megmondják, ki jöhet és kinek kell mennie, nem mindig áperté, de az is előfordul. És mivel ezek a megmondók egyrészt örökre azok, másrészt sportosak, jobban teszi mindenki, ha arra koncentrál, hogy nekik megfeleljen, különben jöhet a kiűzetés, száműzetés. Aminek még a fokáról, mélységéről, távolságáról, mibenlétéről is döntenek.
Nos, igen, létezik ez a jelenség, kár volna tagadni. Ha nem létezne, a szerző, akit idéztem, nem írta volna le az idézett mondatot, nem említette volna meg az írók neveit, ha nem, nem, nem. Akkor nekem magamtól tán eszembe sem jutott volna. De hát eszembe jutott ez a jelenség a megmondókról, akik mindösszesen csak két dolgot viselnek nehezen, amelyik közül az egyik az, ha ilyesmit állítanak róluk. Ezért aztán minden korban és minden időben gondoskodnak arról, hogy ez az állítás másokról hangozzék el. Ezt is olvastam.
Olvastam mást is e jeles sportembertől, néha csodálkoztam, néha meglepődtem, sokat is tanultam. Egyik vele készült interjúban tavaly szeptemberben azt mondta, hogy neki elege van a képmutatásból és a befolyásért vívott háborúból… Ez bizonyára előnye lehet az öregségnek, de nem mentség a füllentésre, és nem magyarázat arra, amikor éppen ellenkezőleg volt. Ami nem értékítélet, csak megállapítás. Olyan megállapítás, ami másokról hangzott el…
Egyre nyilvánvalóbb, hogy beszorultunk valahova, nem is tudnám pontosan megmondani, talán a ’68-asok és a millenniumi generáció közé? Vagy talán még hátrább kellene szorgos vakond módjára ásni, talán a múlt század elejéig, hogy pontosabban meghatározhassuk, hova is szorultunk be?
Irigylem Micimackót, ő legalább tudta, hova szorult be: a vendégségbe.
Viszont ha úgy tekintem földi pályánkat, mint valamiféle vendégséget, akkor végül is abba szorultunk bele, a létezésünkbe, valahol a kedves és ártalmatlan ’68-asok és az agresszív millenniumi generáció közé, nehéz puttonyunkban meg ott van minden: boszorkányégetés, háborúk, rabszolgaság, gender alapon történő megkülönböztetés, gyarmatosítás, elnyomás és visszaélés kulturális elemekkel, identitásokkal.
Nincsenek szabadon használható szavak, fogalmak. Csak olyanok vannak, amik megengedettek, politikailag korrektek, nem sértik senki biztonságos terét, és nem élnek vissza kulturális sajátosságaival, mi több! Nem emlékeztetik arra, hogy volt rosszabb is, vagyis szamárvezetőt adnak olyan szövegek mellé, amelyek sérthetik múltbéli elkövetett bűnök miatt az olvasó lelkét.
Én ettől jobban megijedtem, mint attól, hogy a megmondók mind sportolnak és mániákusan vigyáznak az egészségükre, ami teljesen felesleges, mert az a passzív agresszív magatartás, amit évtizedek alatt kifejlesztettek magukban, és aminek köszönhetjük mindazt, ami a jelenünk, beleértve azt is, hogy ők mondják meg, merre menjen a világ, örök életre kárhoztatja őket.
Azért ijedtem meg jobban attól, hogy nincsenek szabadon használható szavak és fogalmak, csak olyanok vannak, amik nem sértik mások biztonságos terét, és politikailag is korrektek, mert akkor nem csak a Tamás bátya megy a süllyesztőbe a már korábban átírt Tom Sawyer mellé, hanem a lowoodi árva is. Sőt, az többszörösen, mert ott még a boszorkányégetés is beleszámítódik.
Ide szorultunk mi be. Az édes liberális álom és a mai huszonévesek életnek tartott rémálma közé, ahol a teniszezők és más sportot jelesen űző fontos emberek mondják meg, miről és hogyan szabad beszélni, mit kell gondolni, ki mennyit ér, kit lehet elűzni, megalázni – gondoljunk csak a Nobel-díjas Tim Hunt esetére. Amit voltak, akik úgy kommentáltak, hogy Nobel-díjasként is lehet ostoba vicceket elsütni. Ami önmagában igaz, de olyan helyzetet produkálni, amelyben a tudóst lemondatják, csak ott lehet, ahová be vagyunk szorulva.
Erről aztán egyszerűen muszáj, hogy eszembe jusson egy kétségbeesett hang, amint elfúl a híradóban, elfúl, elhalkul: Katinka… Azután Kiss László, Egérke, Kovács Ági és a többiek edzője lemondott. Úgy látszik, ilyen egyszerűen működik a világ. Aki nem tetszik, azt olyan helyzetbe hozzák, hogy lemondjon. Nobel-díjas mert a nőkről viccelődik, úszóedző mert megalázták.
Pedig az sem tartott tovább két másodpercnél.
Nagy szerencséje volt Micimackónak, mert ő jól tudta, hova szorult be: a vendégségbe. És amikor onnan kiszabadult, ugrándozhatott tovább vidáman a barátai között a világban, ami az élete volt. Nekünk nincs ekkora szerencsénk. Mi a világunkba szorultunk bele, ahol professzorok, úszóedzők és más jeles, testüket tenisszel és más sportokkal karban tartó emberek élnek együtt, egymás mellett, ki megaláz, kit megaláznak.
Orwell amikor megírta az 1984-et, még pontosan tudta, mi a szabadság. Akkor 1949-et írtak.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
