Nekem a legkedvesebb dán íróm Karen Blixen volt, ezt még tizenévesen eldöntöttem, mivel ugyanabban az évben született, mint Kosztolányi Dezső. Csak ő áprilisban. Egyébként Amikor Robert Redford megmosta Karen (Meryl Streep) haját 1985-ben a Jadran moziban Sydney Pollack utasításai alapján, akkor megértettem a Korzón akkor még nagyban működő Török fodrászszalon jelentőségét.
1985, Távol Afrikától: Szabó István kedvenc színészével (nem Robert Redford), Klaus Maria Brandauer, alias Mephisto, Redl ezredes és Hanussen, aki az utálatos férj (mellék)szerepének megformálásáért megkapta az Arany Glóbusz díjat – pfuj, tényleg nagyon utálatos volt.
Akkor, 1985-ben tudtam meg, hogy létezett Karen Blixen. Amikor 2005-ben megjelent a regény, Távol Afrikától, láttam, hogy a címoldalról döntő szerkesztőnek is megragadt a fejében a film hajmosós részlete. De nem vettem meg a könyvet, lázadó időszakomat éltem, pontosabban szükségem volt egy kis nyugalomra attól a rengeteg nőirodalomtól és szavaktól: feminista, gender, egyenjogú, hideg, meleg. Azt hiszem, még nem létezett az LMBT kifejezés.
Éppen arra készülődtem, hogy megírjam Csáth Géza feleségének, Olgának a történetét, ezért rettenetesen, szinte mániákusan ügyeltem arra, hogy mit olvasok. És Karen Blixen nem fért bele, mert a film alapján azt gondoltam, ugyanolyan előfutára volt az önálló gondolkodású, szabad szellemű, a női egyenjogúságért küzdő, szinte szüfrazsettként említhető nőknek, mint V. W., akit viszont folyamatosan olvastam. (A borzalmas Órák című film – 2003 – ellenére is.) A Saját szoba egyébként is kitüntetett helyet foglalt el az íróasztalomon. Karen Blixen nem fért már bele. De Kosztolányi Dezső miatt készültem arra, hogy összehozom őket, amint túl leszek Csáth és Olga tragikus szerelmének megemésztésén.
Nem tudom eldönteni, sajnáltam-e akár egyetlen pillanatig, hogy erre máig nem került sor. Képtelen voltam ugyanis ellenállni a társadalom aktuális mozzanatainak, a várható felfordulás jeleivel terhes időszak leírásának. Ezt minden író a maga eszközeivel járja körül vagy kerüli el, a többi a kritikusok dolga, akik meg a könyveket járják körül a maguk képességei szerint. A lényeg, hogy kétféleképpen írhatunk, úszhatunk, mehetünk, osonhatunk: az árral szemben vagy éppen ellenkezőleg, megfelelve a trendnek.
A trend miatt nem olvastam skandináv krimiket.
Ugyanakkorát tévedtem, mint amikor a megjelenés évében nem olvastam el a Távol Afrikától című regényt, mert a legkevésbé sem kötődött az akkor divatos trendhez. Abban a regényben a nő is csak ember volt, érzelmei, gondolatai, fájdalmai, kudarcai voltak, de semmiképpen sem volt valami divatos címkével a homlokán – számos esetben – a trendnek köszönhetően sikerben úszó hősnő/szerzőnő.
Egyébiránt kissé unalmasnak találtam, amikor végre elolvastam. Nem úgy, mint a többi könyvét: Babette lakomája, A sors anekdotái, Hét fantasztikus történet, Egy csábítás története. Azokat élveztem, mint gyerekkoromban a szélkötő Kalamonáról szóló mesét.
Mese kell az olvasónak, történet, ami nem zárja le és nem zárja ki a világból mindazt, ami azzá tette (a világot), aminek megismerték az emberek. Hívő lelkekkel. Botladozó, reményteli és furcsa, sokszor megmagyarázhatatlan, az ember ember voltához kötődő vágyakkal. Fizikai szenvedéssel, reménnyel és elhúzódó nyavalyákkal. Földszintes, fölszínes örömökkel, mint az evés és ivás.
Amikor még nem olvastam ezeket a Blixen-könyveket, akkor is folyamatosan olvastam Agatha Christie-t, szilajul kacagva mindazon az erőlködésen, ami végül egy szakállas énekesnőben (Conchita? Wurst?) öltött testet az éneklő Európában. Arról, hogy az irodalomban miként öltött testet, nem akarok beszélni. Közöm?
Szilajul pedig azért kacagtam, mert A. C. könyveiben minden benne volt, ami emberi, ami akkor is az, ha éppen az egyház ellen való, mert nem biztos, hogy Isten ellen való, vagy legalábbis az biztos, hogy az ítélkezést nem ránk bízta az Isten. Ezt persze rendre szeretik elfelejteni, amiképpen ki- és száműzni Isten fogalmát európai butus fejünkből, helyébe az irgalmasság szavát csempészve.
,,A Chipping Cleghorn Gazette-et kikézbesítették a Boulders nevű, három festői parasztkunyhóból egybe-épített házba is, ahol Miss Hinchliffe és Miss Murgatroyd lakott. – Hinch! – Mi az, Murgatroyd? – Hol vagy? – A tyúkoknál. – Ja… – Miss Amy Murgatroyd kényesen tipegve közeledett barátnője felé a magas, nedves fűben. A kordbársony nadrágos, zubbonyos barátnő épp azzal volt elfoglalva, hogy buzgón keverte a tápszert egy visszataszító kondérban, amelyben krumplihéj és káposztatorzsa gőzölgött. Most elnézett: férfimód rövidre nyírt haja volt, az arca cserzett. A nyájas, kövér Miss Murgetroyd kockás tweedszoknyát és formátlan, mélykék pulóvert viselt, madárfészekre emlékeztető, csigás, ősz haja meglehetősen zilált volt. Egy kissé kapkodva szedte a levegőt. – A Gazette-ben… – mondta elfúlva. – Hallgasd meg… vajon mit jelenthet?” (A. C.: Gyilkosság meghirdetve)
Nem kellett százszor elolvasnom a könyvet, hogy tudjam, e két nő együtt él. Nem olyan nagy dolog, vagyis semmivel sem lényegesebb, mint a szomszéd utcában tudható történet. De ez még nagyon régen történt, a 80-as évek elején, amikor még olyan egyszerű volt a világ, mint 1950-ben, amikor az eredeti mű megszületett. Sorolhatóak a példák, A. C. mesteri módon belevett mindent a könyveibe, ami emberi.
Ezt sikerült száműzni az elmúlt egy-két évtizedben, nem A. C. könyveiből, hanem mindenhonnan, hogy helyébe olyasmi kerüljön, ami semmiképpen sem emberi, de annál inkább gender, multikulti, toleráns, szekularizált, e világi, és ha európai, akkor okvetlenül vallásilag semleges.
Szerencsére vannak kiadók, akik gondolnak az olyan szerencsétlen ízlésű, avítt olvasókra is, mint én, így aztán a csodálatos fekete könyvek és az utolérhetetlen Albatrosz sorozatot kiteljesítő Erle Stanley Gardner mellé (Kosáryné Réz Lola fordításában is olvashatom Mason egyik esetét egy Vinkó József szerkesztette sorozatból a 90-es évek elejéről) rávethettem magam Ross Macdonaldra, és kiteljesíthettem ezt a sorozatot is.
De skandináv krimit nem vettem.
Valahogy képtelen voltam rá. Ehhez én nem vagyok elég modern, felszabadult, gender, toleráns, én nem teszek különbségeket az emberek között, és utálom, ha azt akarják, hogy elhiggyem, ha valakire nem mondják, hogy… akkor már nem is gondolják, én boldog vagyok, hogy nem 1-es és 2-es szülő vagyok, hanem Anya, szóval: ne baszogassanak engem.
A szélkötő Kalamona. (Harmadik meséskönyvem, 1978)
A kedvenc népmesém volt, amiben csak az északi szelet hagyta szabadon a Kalamona. Amikor a lelkemben kezdett felengedni a jég, viszont a körülöttem lévő európai világ fel- és kiborulni látszott, ma sem értem, hogyan történt, karácsony előtt megvettem magamnak életem első skandináv krimijét. Éppen egy svéd krimi volt. Azóta már eldöntöttem, hogy a kedvencem Erlendur felügyelő, aki egy izlandi író hőse, talán Palmu felügyelő (a rég halott Mika Waltari hőse, aki viszont finn volt) miatt, de nem akarok mindenre magyarázatot.
Viszont töredelmesen bevallom, úgy tudtam elmenekülni ebből a felfordult világból a sötétségben-világosságban, hazajáró lelkekben gazdag könyvekbe, ahol nem ismeretlen szó a Biblia és Isten, ahogyan arra nem számítottam. Mert útjai kifürkészhetetlenek.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
