Akkor tehát az történt, hogy felfedeztem a skandináv krimik világát, ami nem helyes kifejezés, mert nem egyszerűen a világról van ott szó, hanem (al)világról, (más)világról, (árnyék)világról és mindenről, amit csak el tudunk képzelni Babits Mihály csodás adományának köszönhetően Dante Isteni színjátékának körei, gyűrűi, egei nyomán.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy sokkal korábban hozzá kellett volna fognom a műfaj megismeréséhez, és nem megállni Wolf Haas kortárs osztrák krimiíró könyveinél. Talán sohasem tudom lemosni magamról azt a szégyent, hogy a tetovált lányt is oly későn ismertem meg. A kolléganőm szerint ő egy kegyetlen igazságosztó. Nekem ennyi már elég is, súlyosak a szavak, zubog az ítélet belőlük: kegyetlen, igazság és osztó.
Jut eszembe, az egyik frappáns, a műfajhoz illő kedvenc idézetem egy másik könyvből való: a Nemezis című krimiben ezt üzeni a másvilágról Miss Marple-nak megbízója, akivel még az Antillákon ismerkedtek meg: „Hanem folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak.”
Mint kiderült, nem is olyan egyszerű dolog utánanézni egy idézetnek, mert igaz, hogy ez Ésa,48,18, azonban az is igaz, hogy a zsidók esetében Izajás, a protestánsok esetében Ézsaiás a próféta neve, ezek szerint a katolikusok hívják Ésaiásnak a – mindenképpen – egyik legnagyobb prófétát.
A Biblia évében, 2008-ban (a Szent István Társulat, a Szentszék Könyvkiadója által) kiadottban ekképpen szól a 48,18: „Bárcsak ügyeltél volna törvényemre, akkor boldogságod hasonlítana a folyóhoz és igazságosságod a tenger hullámához.”
A Károli-bibliában így áll: „Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai;”
Olvasni tanulságos, ijesztő és vigasztaló.
Az bizonyos, hogy nem mindegy: boldogság vagy békesség, igazságosság vagy igazság.
Ésaiás próféta mondatai nem a Nemezis címet viselő krimi miatt ragadtak belém, hanem az 1990-es évek miatt, amikor a semmi peremén éltünk, sehol, a Seolban.
Forduljon bármerre is sorsunk, legyen bár köztünk félreértés az, hogy egyformának véltük meggyőződéseinket, ne feledjük a pillanatokat, amikor az írói odafigyelés ezektől függetlenül vagy ezek ellenére mégis létezett. Azt már csak jóval később fedeztem fel, hogy miközben ez létezett, vagy én hittem, hogy létezik, aközben, mint egy vízilabdameccsen, a felszín alatt ugyanolyan erővel folytak az ütközetek, mint manapság.
Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy bármikor is többet forgattam volna a szent könyvet, vagy annyit és annyiszor, mint a nagyanyáink. Pedig a tudás forrása akkor is, ha a hité (már) nem. Felvilágosult korunk előnyei hátrányainkká válnak, de honnan tudnánk, ha nem vesszük a fáradságot, hogy erről olvassunk.
A közben eltelt évtizedekben túl messzire kalandoztam, Ésaiás prófétát elhagytam, és inkább Miss Marple és a Nemezis című regényhez kötöttem az idézetet, arról jutott eszembe. Az már igazán nem tartozik ide, hogy fogalmam sem volt, miképpen tudtam levizsgázni az Isteni színjátékból. Talán nem húztam ezt a tételt.
Kezdem azt hinni, vannak könyvek, amelyek megértéséhez okvetlenül szükség van a bennünk múló idő jelentette tapasztalatokra. Nem mintha különösebben sorolni akarnám ezeket, de Céline Utazásáról ezt biztosan gondolom, ahogyan az Isteni színjátékról is. De vannak más, kortárs könyvek is.
Jó érzés tudni, hogy mennyi mindent nem tudunk, valamiféle remény is bontakozik az emberben, hogy talán még lesz erre ideje.
De ha nem, mert magával ragad a halál, akkor sem volt hiábavaló földi útja. Ilyen hülyeségeket is szokott mindenki gondolni, kamasz korában vasárnap délután, később bármikor, ha éppen olyan kedve van. Rossz. De amikor elmúlik a rosszkedve, akkor rájön, hogy kegyes hozzá az Ég, mert amíg van benne szusz, addig van, adott számára a lehetőség, hogy a megszerzett tapasztalat birtokában újraolvasással pótoljon dolgokat. Majd ilyen dolog lesz az Isteni színjáték is, de most még nem.
Odáig jutottunk, hogy a szavak lehetnek lényegtelen hordalékai és nem értelme a napnak.
Az ily módon bonyolult világunk egyik jelensége, hogy írásom hőse, az ötvenéves korában hirtelen elhunyt Stieg Larsson, „az életében náci támadástól rettegő” újságíró, író könyvének eredeti címét, A férfiak, akik gyűlölik a nőket, angolra úgy fordították, ahogyan az magyarul is megjelent: A tetovált lány.
Köztudott, hogy könyvének sikerét azért nem érhette meg, mert a szerkesztőség épületében elromlott a lift, és kénytelen volt gyalog felmenni a hetedik emeletre.
A szerkesztőségben összeesett, másfél órával később halott volt.
(Túl sok év telt még el addig, hogy a YouTube-ra feltöltsék Vinnie Jones hard and fast hands only CPR-jét.)
Stieg Larsson egész életében kiállt a nézetei mellett, nem sorolnám, utána lehet olvasni. Az bizonyos, hogy nem konzervatív volt, ellenkezőleg. Van az életében, a magatartásában, a tehetségében, az elkötelezettséget minden – a félelem! – fölé emelésében valami olyan erőteljesen tiszteletet parancsoló, amihez csak kevesen érhetnek fel.
Talán ezért is találta ki ezt a „punk Pippit”, kiírta magából a félelmeit. Innen nézve mintha ironikus volna az angolszász kiadói címválasztás, de hát akármilyen skandináv krimiíró legyen is az ember, a másvilágról ebbe nehéz beleszólni. Nem beszélve a tetoválások szétágazó ideológiai jelentéseiről.
Messze kerültünk az alkarok belső felét díszítő J.N.A. 1963–1965-féle megemlékezésektől csakúgy, mint Horthy Miklós ellentengernagy (egész karjára ráfonódó) aranyos-zöld kígyójától.
Akárhogyan is van: számomra a kivarrott bőr durvaság. Lehet szép durvaság is, mint Steve Carella nyomozó (Ed McBain) felesége vállán a fekete pillangó, de lehet agresszív, mint egy középbuta (ál)művelt moderneskedése.
Összecsúszik a világ (ebben sincs új, évtizedekkel ezelőtt ezt József Attila úgy mondta, hogy „egymáson hever a világ”), és ami egyre kevésbé létezik, az a belső kontroll, a kimondott szó iránt érzett belső felelősség kontrollja. És ezt semmilyen igazságosztó nem tudja visszaadni. Már sohasem. Akkor sem, ha tudjuk, hogy Európa anyja és az online világ uralkodója egy vacsora alatt megegyezett abban, hogy mi is legyen az igazság.
Ezért aztán nem marad más, mint sok lépést hátrálni odáig, ahol a kimondott szó nem a nap hordaléka.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
