Gyetvai Zoltán: Ajtó a múltba
Most kidobáltam őket.
Az utcán történt, volt tehát valami hirtelen felismerésszerű, megvilágosodásféle a dologban. Amelyikről nem tudtam, mire szolgál – vagy épp fordítva: amelyikről tudtam, mire nem szolgál már –, azt lefejtettem a kulcstartóról, és megszabadultam tőle. Az utcai szemetesbe dobtam őket, benne volt tehát a végzetszerűség, a dolgok visszafordíthatatlanságának pillanata is. Ezeket a kulcsokat már soha nem fogom tudni újra kézbe venni. És ahogy azt nem tudtam megmagyarázni önmagamnak, miért őriztem őket ennyi időn át, úgy arra sincs logikus és ésszerű magyarázatom, miért végeztem most ki őket ilyen kegyetlen módon. Leszámolás a múlttal? Az élet egy szakaszának végleges lezárása? Vagy egyszerűen csak az a fránya gyakorlatiasság? Hisz kétségtelen, ez a kulcscsomó, a megmaradt kulcsokkal már jóval egyszerűbb szerkezet: könnyebb, jobban elfér a zsebben, és teljes mértékben célirányos. Nincs semmi bizonytalanság, keresgélés, fejvakarás, melyik kulcs mire is szolgál, hová vezet, mit is nyit. Mindegyik megmaradt kulcsnak pontosan meghatározott feladata van: a jelen valamelyik bugyrába lehet eljutni a segítségükkel.
A többit kidobáltam.
Most azon gondolkodom, kerülnek-e a jövőben még új kulcsok a kulcstartómra. Vagy ez már itt a végleges kulcsszám?
