Mosdóvíz, timsó és borotva. Mint egy hajnali kivégzés hűvös bútorzata. Mikor reggel a tükörbe nézel, sorsod szabad akaratodból bevégeztetik. Pedig a szoba fűtve van, a konyhában forr a kávénak való, a gyerek még alszik, bádogereszben csendesen dobol, csöpög a víz, az óra jár, az asztalon vaj és méz, terveid vannak és munkád, a sütőben kenyér, mosdik a macska, a kutya ugat, kint erősödik a fény. Fontosnak tartod magad és azt, amit alkottál, a távolságot ég és föld között.
Mikor reggel megkérdezed magadtól, hogy ki vagy és hova indulsz, akkor figyelmesen hallgass. Várj. Egyszer majd hallani fogod. Töröld meg arcodat. Lépj ki a hideg tükörből, és keresd meg embertársadat, akinek szemében jól láthatod majd a fényt és magad. Akkor megnyugszol, már reggel látni fogod, hogy az, amiben annyira hittél, mert erre tanítottak, a fényes nap és minden ígérete, a zsongástól, sikertől, kapkodástól, emberektől és az értelmetlen kérdésektől estélig elfárad, elnehezül. Verítékkel szerzett hozománya az ázott kövezetre hull. Szétszóródik és megszűnik saját fényében. Fényes napod nárdus gyöngyein könnyedén átlép az alkonyat, majd megágyaz a reggelnek, odasimul és az éjszakában csendesen eltűnik.
Lépj ki szemed hideg tükréből, és szólj embertársadhoz, vagy csak állj, falnak dőlve és kísérd el szemeddel. Örülj neki. Ébressz reményt, és akkor látni fogod magad tükör és borotva nélkül is, szemtől szemben, egy sétányon, egy fasorban, egy kő alatt…
