Véletlenül és utólag tudtam meg, bekerült három versem egy ezer haikut (haikuszerű rövid verset) egybegyűjtő kötetbe. A többiek, hogy ehhez mit szólnak, nem tudom, a saját véleményemet viszont elmondtam a blogomban, ahol a kérdéses verseim is találhatók. És azt is azonnal jeleztem, örülök a rangos gyűjteményben való jelenlétnek. A bejegyzés után szinte azonnal jelentkezett a könyv szerkesztő asszonya, aki akkor már megtalálta a módját a számos szerző közül az egyikkel való kapcsolatteremtésnek. Szerinte nem az ő dolga lett volna értesíteni a szerzőket, és különben is, a kétszázvalahány érintettet előkeríteni…! Szerinte örülni kell a megjelenésnek, és nem bosszankodni, hogy mint a beválogatott haikuk szerzőjét semmibe vett. Kérésére levelét a blogban közöltem. ( www.nfderikavers.blogspot.com – természetesen a reklám szándéka is jelen.)
*
Mert miért éppen haiku? Haiku-e mind, amire rámondjuk? Illik ezt erre művelni? Sáfrány Attila két írása is kimerítően foglalkozik ezzel a versformával, amik többek között a föntebb említett blogcímen (is) megtalálhatók.
Számomra a jobb híján haikunak nevezett versforma teszi a legjobban kifejezhetővé azt a költői élményt egy adott pillanatban, helyzetben (pillanatról vagy helyzetről), amit a múlékonyságára való tekintettel akár kétségbeesett gyorsasággal, de legalábbis elszánt igyekezettel kell megragadni és rögzíteni, mert a másodpercekben mérhető rövid idő is örökre elveszítheti: a rögzítés esélyét, az adott pillanat leghitelesebb megragadásának lehetőségét. És a tömörség a lényeg. A szavakba, amik egyedül képesek közvetíteni az általam megéltet, a lehető legtöbbet a lehető legkevesebb szóval megidézni (más téren éppen elég bő a beszéd). Kép és hangulat megjelenítése a magába foglalt cselekvéssel, aminek fontos eleme a személyemen átszűrt, magam pillanatnyi szeszélye által kiválasztott látószög. Rövidség és megragadás.
Az alkalmazkodás nem erényem, cserébe nem várok el méltató elemzést, besorolást sem, de még rangosnak jelzett helyekre sem tartok igényt – az olvasóhoz eljutnak egyéb módon is. Nem kell föltétlenül haikunak sem nevezni, de az elnevezés nem is lényeg. Van, aki azt állítja, éltében nem írt haikut, mégis haikuszerzőként tartják számon. Szabályok persze kellenek, de hányszor fordult már elő, hogy azokat utólag húzták rá az eredetileg mindenféle szabályt mellőző alkotásra?
*
Volt egyszer egy irodalmi est, ahol az általam is sokra tartott író és költő dörgedelmes szónoklatban verte el a port kis közösségünk elvetemült szerzői fölött – szerzeményeiket földbe döngölve, csupán csak azért, mert többek között nem átallottak haikunak nevezett vagy formájában haikuhoz hasonló verseket írni, és ráadásul megjelentetni is! Ezen a tájon! Mákszemmé zsugorodva maradtam mellette csöndben, az est egyik vendéglátójaként restelltem vitába szállni vele. Belepirultam, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, mit jobb hinnem: a jelenlévők mindig kivételek, tehát rám nem vonatkozik a leszólás? Vagy közeli ismeretségünk ellenére (és szűk közösségünk ellenére, ahol nagyon is tisztában lehetünk a másik dolgaival!) fogalma sincs, hogy én is művelem ezt a formát? Vagy inkább könyveljem el annak, hogy az engem is érintő letolás minden udvariasságot mellőző, nagyon is tudatos kirohanás volt: te is írj magyarul ,és hagyd a keletet másra? Nehogy már az utóbbi elvárást bizonygatnom kelljen!
Áruló lenne, aki itt haikut formáz? Szavaim itteni jelentést hordoznak, a képek nem idegen tájak másolatai, az érzéseket nagyon is szűkebb tájunk hozta felszínre. Itt és most, értünk és nekünk. Ha már megosztani merészel a szerző. Mert magának írni, az más. De magamnak sem másként.
Az internet lehetősége mindent borít. Nincs határ, és nincs szűk, bezárt közeg, karmolás és harapás, ha merészelsz mást, mit illenék, ha már nem férsz a falaid között! Haiku vagy nem haiku, az, hogy olvassák, világosan követhető, és hogy van, akiknek tetszik, van, aki érti. Többnyire tudomásomra jut a google, az e-mailek útján, és amik még a nettel járnak. Azt persze soha sem fogom megtudni, hogy a közben egy-egy juharszirupos palacsintát majszoló kanadai olvasóm vagy a mostanság szokatlanul meleg Moszkvában éppen versemen fölüdülést találó netező mit vél meglátni, megtalálni abban a többnyire (mégis szabály!) tizenhét szótagos, néha rímes, néha három igét is hordozó három soromban. De ez már nem tartozik rám, egyszerűen csak örülök, hogy viszik és tetszik, mert azoknak a soroknak a leírása nekem isteni ajándék volt, és mindenféle álszentséget mellőzve többnyire katartikus pillanat következménye. És ez megosztásra kötelezi a szerzőt, akárminek tartják a véleményformálásra fölkentek, kényszeres dobozolók.
Nos, akkor a föntiek tükrében mégis miért nem tetszik az, hogy az a szerkesztő asszony nem tartott érdemesnek az előzetes értesítésre, netán engedélyem kikérésére, aki a vitamentesen megtisztelő kötetbe, a kétszázvalahány haikuszerű verset író szerzők közé bevett, és az általa érdemesnek vélt három haikumat kötetében megjelentette? Mert szerzői jogokat sértett, röviden. Mi az a három haiku az ezer között? Szinte semmi, de nem ez a lényeg. Ez tény. De az is tény, hogy ha a verseimet megtalálta, a címemet sem tartott volna sokkal tovább a rövid versek elolvasásánál. Örülök a beválasztásnak, sokadszor is elismétlem, de azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen szerző, aki az előzetes értesítést is szívesebben vette volna az utólag odavetett „örülhetek neki”-nél.
