A fény általában az alagút végén szokott feltűnni. De persze lehet az egy folyosó végén is. A lényeg az, hogy mindenhol körülötted, fölötted, alattad és egyre inkább mögötted is a teljes, abszolút és mindent elnyelő sötétség az úr, rajtad pedig egyre inkább erőt vesz a magány, a kilátástalanság és reménytelenség érzete, és már lassan feladnád, ha… Ha nem látnád ott azt a pislákoló vagy épp ragyogó fényt, amely reményt és erőt ad, hogy mégis folytasd. Végső letisztultságában tehát a sötétség a halál, a fény az élet szimbóluma.
Persze a fényt csak akkor látod, ha az alagút egyenes. Ha a folyosó megtörik, ha az alagút kanyarodik, a fény elveszik. Az egyetlen pont, ami erőt adott, ami felé haladtál, eltűnt a szemed elől.
Akkor hát ennyi? Ilyen egyszerű a megfejtés? Máris megvan az erkölcsi tanulság? A fényhez csakis akkor juthatsz el, ha mindig az egyenes úton jársz?
Igen, Buddha, Jézus Krisztus és a többi nagy gondolkodó biztosan ezt mondaná. De mi, te meg én, lássuk be, túl gyarlók vagyunk ehhez. Tévelygünk és bukdácsolunk, megállunk és a fejünket vakargatjuk, felesleges vargabetűket teszünk, rossz irányba megyünk és visszafordulunk (vagy nem), kételkedünk és kétségbe esünk. És mégis – haladunk! Határozott léptekkel, botlások nélkül és mindig az egyenes úton járni, erre csak a kiválasztottak képesek, de az igazság az, hogy a legtöbbünk úgy halad a saját fénye felé, ahogy a részeg ember botorkál hazafelé.
Ezért én azt mondom neked, ne csüggedj, ha oly messze a fény, te pedig cikcakkban közelítesz felé. Legalább olyan fontos, hogy jól válaszd meg a saját fényforrásod. Lehet, hogy az nem a neonfények hideg ragyogása, hanem a petróleumlámpa szép lángja.
