A Magyar Írószövetségtől október 23-án vehette át az Arany János-díjat, a hét végén pedig a Bethlen Gábor Alapítvány tüntette ki Teleki Pál-érdeméremmel. Utóbbit a magyar kisebbség védelmében évtizedek óta folytatott áldozatos munkájáért, kiemelkedő írói, szerkesztői tevékenységéért, magyarságszolgálata elismeréseként ítélte neki az Alapítvány kuratóriuma.
Hornyik Miklós
Az újvidéki születésű író ugyan már két évtizede Budapesten él, mégsem feledkezik meg szülőföldjéről, műveiben gyakran tűnnek fel a délvidéki magyarság mindennapjai, esszéiben társadalom- és lélekrajzunkat vázolja fel. Legutóbbi kötete, a Meghasonlásunk története a szerző 65. születésnapjára jelent meg. A két rangos elismerés alkalmat kínált, hogy a Magyar Szó olvasóinak is elmondhassa, hogyan értékeli a díjakat:
– Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem estek jól. Az Arany János-díjnak különösen örülök, ugyanis az szakmai elismerés, írótársak, nem pedig politikusok adják. De örülök a Teleki Pál-érdeméremnek is, a mártír miniszterelnököt, akinek nevét viseli, nagyra becsülöm, hiszen a legnehezebb pillanatban, erkölcsi tiltakozásként vetett véget életének, amikor a magyar hadvezetés, megszegve az ország korábbi államközi megállapodást, megtámadta a Jugoszláv Királyságot.
Ugyanakkor le kell szögezni azt is: irodalomból sem Magyarországon, sem otthon megélni nem lehet, hiszen a szakfordítást is jobban megbecsülik, mint az irodalmi tevékenységet. Kivételt néhány sztárolt író képez. Az irodalom presztízsvesztése igen jelentős; a politika vette át a hangadó szerepét. Az írók egzisztenciális értelemben teljesen kiszolgáltatottá váltak a politikának.
A legújabb esszékötete a Meghasonlásunk története címet viseli. Mi miatt hasonul meg egy író manapság?
– Elsősorban egyetemes nemzeti meghasonlásról van szó, amely nemcsak a határon túli, hanem az anyaországi magyarokat is jellemzi. A könyvemben arra hívtam fel a figyelmet, amire kevesen gondolnak, nevezetesen, hogy kétféle kisebbség létezik. Az egyik a sorskisebbség (Jakabffy Elemér erdélyi közírótól származik ez a kifejezés), amelynek nincs hová csatlakoznia, nincs anyaországa (legalábbis Európának ebben a részében, ahol élünk). Sorskisebbség mindmáig a rutén, Európában a mindenkori zsidóság, a cigányság. A másik fajta kisebbség a kényszerkisebbség. A magyar nép egészen a trianoni döntésig nem ismerte a kisebbségi léthelyzetet. Nem volt kisebbségi tapasztalata. Azt, hogy a nemzet egy része kényszerkisebbségbe került, a magyarság nem tudta feldolgozni. A kisebbségi sorsba kényszerültektől elvették a közéleti anyanyelvhasználat jogát, megszűntek az intézményeik, felszámolás alá került minden, ami a magyar államiságra emlékeztetett az elcsatolt területeken. Nyolc-tíz évig tartott, mire a nemzet ezt fel tudta dolgozni. A II. világháború egy rövid epizódját követően ismét a kisebbségi korszak következett, megtorlásokkal, alávetettséggel. Ez meghasonlások sorozatát idézte elő a magyarság lelkületében. A meghasonlás ezt követően demográfiai értelemben is bekövetkezett, gazdasági emigrációba kényszerültek nagyon sokan, Vajdaságot elhagyta a II. világháború után az az iparosréteg, amely a polgári felemelkedést is elősegíthette volna… A meghasonlás egyik formája volt a jugoszláv öntudatú magyar értelmiség megjelenése is. Herceg János, amikor már megelégelte az Új Symposion jugoszláv tudattal kapcsolatos okfejtéseit, kijelentette: jugoszláviai magyarok vagyunk, nem pedig magyarul beszélő jugoszlávok. De a meghasonlás az élet minden más területén is bekövetkezett.
Külön gondot jelent, s ez az egyetemes magyarságra is érvényes, hogy az értelmiségnek nem is volt lehetősége arra, hogy a maga erejéből megteremtse intézményeit. Minden állami akarat következtében született meg, ennélfogva állami akaratot tükrözött. A vidám barakkok országai közül mégis Jugoszlávia volt a legvidámabb barakk egy-két évtizeden át, de attól az asszimiláció még bekövetkezett, a délvidéki magyarság lélekszáma 90 év alatt a felére csökkent. Elöregedő közösségnek pedig nincs jövőképe, ebből pedig további egyéni meghasonlások sora következik.
Ezek a meghasonulások nem megkeseredettséget jeleznek előre?
– Nem, ugyanis aki képes meghasonulni, az ezt drámaként éli meg. A meghasonulás elsősorban dacot, olykor ellenállást szül. Ennek tisztázása lélektani szempontból nagyon fontos. Tisztázni kell a velünk történtek közösségi-lélektani vetületét, gátlásainkról, frusztrációinkról, elhallgatott szavainkról, félig kimondott, néha félig sem őszinte mondataink mögöttes tartalmáról nagyon sokat megtudhatnánk. Nagyon sok nép megélt hasonlókat, de Közép-Európa, a Kárpát-medence középponti kérdése a magyar kérdés maradt, még akkor is, ha erről senki sem beszél. Azt hiszem, ma már az Európai Unió egyik középponti kérdésévé is a magyarkérdés vált. Az EU nem tud mit kezdeni a kisebbséggel, noha mintegy 50 millióra tehető a különböző kisebbségiek száma ebben a térségben. Azért sem tud vele Európa mit kezdeni, mert ő idézte elő mindezt békediktátumaival, s ma sem akar hallani ezen kérdések tisztességes megoldásáról. Nem határmódosításra gondolok, hanem arra, hogy ma már nem kisebbség-többség viszonyáról kellene beszélni, hanem társközösségek viszonyáról.
Gyakran és sokszor esik szó a magyar közéletben Trianonról, a trianoni traumákról. Nem lehet továbblépni ezen?
– Ha mi továbblépnénk, ha ezt képesek lettünk volna feldolgozni, lemondanánk a nemzeti egység gondolatáról. Nem lehet továbblépni olyasvalamin, ami nem oldódott meg. Márai Sándortól kölcsönzött szóval élve: abba kell hagynunk a határnyavalygást. Arról van szó, hogy a Magyarországot körülvevő államokkal szót tudunk-e érteni abban, hogy társnemzetként éljenek népünk tagjai, országhatároktól függetlenül, természetes kapcsolatban az anyaországgal, saját oktatási rendszerrel, saját sajtóval, területi autonómiával. Olyan mértékű a délvidéki magyarság szórványosodása, hogy ha záros határidőn belül nem következik be valami igazán fontos fordulat, akkor a magyarság néhány évtizeden belül megszűnik létezni a szülőföldjén.
Műveiben gyakran foglalkozik az otthoni témákkal, noha 1991 óta Budapesten él…
– Szenteleky Kornél mondta: az élet első parancsa az alkalmazkodás. De nem lehet mindenáron alkalmazkodni. Az ember a metafizikai világát, a szakrális világát, a hitét, kultúráját, történelmi emlékezetét meg kell hogy őrizze, mert ha ezt elveszíti, üresség marad benne, és az ettől való félelem keríti hatalmába. A magyarság természetes szálláshelye a Kárpát-medence. Az, hogy én újvidéki létemre nem Szabadkán telepedtem le, annak nincs akkora jelentősége, mint ahogyan esetleg gondolnánk. De régi reflexeket idéznek fel ezek a jelenségek: az egykori Jugoszláviában természetes volt, ha valaki Nyugatra ment vendégmunkásnak, de ha magyarként nem Németországba, Franciaországba vagy a tengerentúlra ment, hanem Magyarországra, az mintha valamit elárult volna. Az állampolgári lojalitás és a nemzeti hovatartozás összekeverése egyike a legnagyobb bűnöknek. Magától értetődik, hogy Magyarországon, Budapesten is meg kellett ismerni azt a világot, az életnek azt a mélyszerkezetét, amely eligazít egyben-másban. Az is világos, hogy az ember nem lehet finnyás, nem vethet el mindent kívülállóként. A magyarországi magyarok észjárása eltér egy kicsit a délvidékiétől – mi a Balkánon szocializálódtunk, lélekben demokratábbak vagyunk, míg az anyaországban az alattvalói mentalitás még mindig jobban kifejezésre jut. De nincs köztünk nagy különbség. Arra azért mindig ügyeltem, hogy ne „budapesti páholyból” beszéljek haza. Ha az ember eljön, úgy érzi, cserbenhagyta a maradó közösséget. Pedig nem hagyta cserben, csak kénytelen volt elmenni. Vannak érzelmi gubancok, feldolgozatlan dolgok, de az biztos: délvidékinek lenni Budapesten nem érdem, hanem állapot.
