A ház eleje fehérre meszelt, alja barna. Két ablaka négy-négy kicsi szemmel néz az utcára. Hatalmas akácfák nőttek a ház fölé, már ritkán látni ilyent. Öregapám hátsó udvarában voltak ekkorák a fák, aztán elfogyott a földből a víz, legalábbis ezt mondták, amikor egy tavasszal nem hajtottak ki a fölső ágak.
– Ha valami hosszú ideig kitart a helyén, nehezebb elbánni vele – mondja Józsi bácsi is a vastag fákat nézve. Büszke rájuk és méltányolja elismerő tekintetemet. Panaszolja, hogy a szomszédja facsemetéit egy reggelre derékba törték, azt föltételezi, mert kifogásolta a szembeház büdösét, amitől szellőztetni sem lehet.
Az udvarban hársfák, azokat harminc évvel ezelőtt ültette, hogy ha a feleségével megöregszenek, legyen mi alá ülve emlékezni azokra az évekre, amikor nem volt idő leülni, mert hajtani kellett. A hársfák bódító illattal hozzák a nyárelőt.
– A környéken rajtam kívül egyetlen özvegy férfi sincsen, csak én – mondja. A virágoskertet nem hagyja veszni, virágai igyekeznek, de a korán jött forróságban elbágyad az illatuk, képtelenek a szembeház dróthálós ablakai felől áradó erős trágyaszagot elnyomni.
– Ott sem lakik már senki, vagyis csak a tyúkok. Ide jutottunk, ólakká züllesztették a házakat – mondja.
Beszélgetésünk akadozik. Furcsamód mégsem érzem, hogy csönd lenne közöttünk. Itt születtem, ezen a vidéken, értem Józsi bácsi gondolatait is. A téglát karcoló, megereszkedett kapun egyik szomszédasszonya dugja be a fejét.
– Amíg többen voltunk a házban, nem féltem, nem is volt mitől. Tűnt akkor is el ez-az a hátsó udvarból, apróságok inkább, de ez már szörnyű, ma reggelre a kertvégig érő locsolócsövet valaki levágta a csapról! Nekem már nincsen kedvem élni se, de élve bújjak a föld alá?
– Úgy múlatjuk napjainkat, mintha nem is lenne nagy a baj, pedig miránk már a Jóisten is áment mondott – mondja Józsi bácsi, és vízbe teszi a szomszédasszonytól kapott palántákat. A szomszédasszony is panaszkodik, hogy amióta az ura meghalt, nincsen, aki javítaná a házát. Inkább egymáshoz beszélnek, elköszönök.
(Józsi bácsi nem akart az újságba kerülni, de ezt a néhány mondatot nézze el nekem: az égi kertek hársfái alól mit számítanak már a földi dolgok?)
Mikortól közügy a magánügy?
A fiatal újságíró panaszkodik, ebben a faluban nem lehet szóra bírni az embereket. A legegyszerűbb körkérdéshez is hosszas keresgélés után lehet alanyokat találni. Természetesen mindenkinek van véleménye, legyen az bármilyen kérdés, és nem is rejti véka alá, csak győzze hallgatni a kérdező. A baj ott kezdődik, amikor engedélyét kérik a beszélőnek, hogy az újságban névvel, sőt fényképpel együtt jelenhessen meg. Akkor már a kérdezett elzárkózik, és nagyon határozottan kijelenti, mindezt csak magánemberként mondta el. Olyan témában, ami egyébként közügy lenne, és nem ártana, ha ismernénk egymás véleményét, hozzáállását.
Mert bár első hallásra annak az embernek is igaza van, aki az üresen álló házaival kapcsolatos kérdésemre azt válaszolta, kinek mi köze hozzá, ez az ő magánügye. De ha jobban belegondolunk…
Ragaszkodás – későn jött örökség
Harminc évvel ezelőtt a fiatal házaspár öt évet szánt rá, hogy a lakásgondjukat megoldják. Nem is akármilyen tervet készítettek maguknak, de a ma már csak álmodozásra jó elképzelések akár meg is valósulhattak volna. Hajszálon múlott, hogy befulladt: az öregek azt mondták, mégsem adják a nevükre az átépítésre váró házat, akkor sem, ha a fiatalok ezt csak a fölvehető kölcsönök miatt kérik. Majd ha meghalunk, a tiétek lesz, mondogatták, és a másik házukba költöztek, hogy ne zavarják a fiatalokat.
A fiatalok a házra nem sokat fordítottak, nem volt az övéké, elégszer tudomásukra hozták a szülők, hogy ki a gazda. A fiataloknak gyerekük született, nyaralni jártak, kocsit vettek, aztán még jobb kocsit. Aztán megváltozott a világ és örültek, ha ételre jutott.
A harmincadik házassági évfordulót a rogyadozó, de már saját házban ünnepelték. Építkezni nincs miből, és nem is abban a korban vannak, amikor ahhoz kedvük lenne. A másik ház, amiből a szülők kihaltak, eladhatatlan, és lakó híján az is hamarosan magába roskad. A fiatalnak már nem mondható férfi azt mondta, hogy az öregei semmit se vittek magukkal a sírba, de úgy érzi, a gondokon kívül nem is hagytak rájuk semmit.
Elvonatkoztatás
Itt olyan élni, mintha egy mágikus tér lakói lennénk, mondja a régen látott ismerős, aki ezer kilométert autózott egyvégben, hogy mielőbb kertünk madarait hallgassa és a soha sem elkészülő házunk teraszáról nézze a hajnali színeket, figyelje a zsongást, ami ilyenkor, nyáron olyan erőteljes, hogy hatására mi is bízni kezdünk sorsunk, közösségünk sorsának jobbra fordulásában.
Régen rossz, ha egy házra azt mondjuk, készen van. Ezt már az építész mondja, aki tovább lát a tervező asztalánál, és azt bizonygatja, amíg képesek vagyunk a házunkat építeni, mi is épülünk vele. Aztán már a fönntartás is elég, majd ha az sem megy, mi marad? Lassú hanyatlás, leépül a lakó, leépül a ház is vele. Öreg házak, öreg lakók sorsa ez.
Íróknak, festőknek ihletet adó falunk varázsa a huzamosabb ideig itt élők szemében elveszti jelentőségét, és a beszélgetés a földhözragadt tényeknél maradva sopánkodásba torkollik.
Vagyunk mi még?
Csendes utcákon járok, bármerre indulok, mindenfelé ez a csend fogad. Ritka az utcán játszó gyerek, nem csak a tévé vagy a számítógép az oka: nincsenek gyerekek. Egyik ház előtt végre asszonyok ülnek a műanyag székeken, szerbül köszönnek rám, jövevények mind.
A kocsmaszámoló egyik keze
A változást nem szabad kárhoztatni, hiszen az idő sajátja, semmi sem maradhat a régiben: nem divat már a tearózsa, a legényvirág, helyette gömbtuják és sziklakerti növények ideje jött el. Aki kimozdul, a városig meg sem áll.
A falunak, ami valamikor pezsgett az élettől, több mint harminc kocsmája volt hivatalosan, de a zugkocsmákat fönntartók is szép számmal voltak, az mostanra három kocsmát is alig tart el. Akkor még nem lehetett a boltban vásárolni sört, mondja az, aki jó emlékezetében bízva sorolja föl mind a harminc kocsma nevét, tulajdonosát. Most egyik kezem is sok, teszi hozzá. Sok helyen zene is volt.
Az a baj, hogy diszkó sincsen, ez már egy fiatal véleménye. De a szülők is nyugodtabbak lennének, ha nem vidékre mennének hétvégeken a tizenöt éves gyerekeik szórakozni.
Húsz év múlva
Az üres házak már messziről fölhívják magukra a figyelmet, kevés kivétellel többnyire gazos, szemetes, elhanyagolt a környezetük.
Gyalogolunk az egyik nemrég betonutat kapott utcában, viszonylag rendben tartott, viszonylag lakott, bár akad négy-öt üres ház is, tyúkól is benne. A házak többnyire régiek, lakóikat ismerve, a lehetőségeket, hacsak nem következik be valami biztató változás az életszínvonal, a lehetőségek terén, az utca jövője igencsak rövidre szabott: talán ha húsz év, és vége. Házról házra menve, ismerve az ott élő embereket, elég lehangoló a leltár. Egyedül élők, gyerektelenek, gyerekeik külföldön, gyerekeik Szabadkán, Németországban élők. A körülbelül ötven házból álló utcában még tíz kiskorú gyerek sincs, fiatal házas pedig egy sem.
Házbérbe vagy eladó?
Bizalmatlanság, ez a legjellemzőbb magatartás. Bizalmatlanság az írás okán kérdező felé, bizalmatlanság a lakást keresők felé. Vegyétek meg, mondták számos helyen annak a fiatal házaspárnak is, akik közös életüket nem szeretnék a szülők házában kezdeni, ahol bár van elég hely számukra is, és néhány év múlva, amikor a fiataloknak babavigyázóra, a szülőknek esetleg ápolóra lesz szükségük, még vissza is költözhetnek. Végül úgyis rájuk marad, mondják a szülők, akik maguk sem pártolják a jelenlegi együtt lakást, de a házukat bérbe nem, csak eladni szándékozó háztulajdonosok ötletét sem.
A ház gyorsabban pusztul, ha nem lakja senki, ezt mindenki tudja, mégis kevesen vannak, akik lakót „engednek be”. Akik mégis, azok többnyire rendben tartás fejében. A menekülthullám idején valamennyivel engedékenyebbek voltak a falusiak, attól való félelmükben, hogy önkényes házfoglalók veszik birtokukba üresen álló házaikat, így inkább bérbe adták. A homályos egyezségnek gyakran viszály lett a vége, mert a „csak tartsátok rendben” föltétel nem ugyanazt jelentette a bérbe adó és a bérbe vevő félnek. Amikor a háztulajdonos „végre megszabadult” a lakótól, már inkább hagyta üresen állni, mintsem új lakóknak engedte volna át.
Több helyen az eladó házat megvásárolta a szomszéd, bár nincs szüksége rá. Miért? A válasz szinte mindig ugyanaz: ennyi pénzért inkább megveszem én, mintsem átengedjem a ki tudja, miféle idegennek. Majd jó lesz az unokának, gyakran ezzel fejezik be, miközben ott marad a levegőben a folytatás: az unokám pedig vagy visszajön ide, vagy nem, mivel jelenleg éppen Debrecenben jár egyetemre, vagy Szegeden, vagy máshol próbál szerencsét. A házat jobb esetben rendben tartják, rosszabban kinevezik „addig is” tyúkólnak.
Az a válasz gyakorlatilag nem létezik, hogy „majd lebontom és építünk újat”, mivel a jelenlegi árarányok miatt egy új melléképület árából már vígan lehet venni egészen jó állapotban lévő házat is. Néhány öreg házat birtokbavétel után lebontásra ítélt az új gazdája, és a területet az addig is szépen rendezett portájához kapcsolta, de ez az elhanyagoltan pusztuló öreg házak számához viszonyítva elenyésző.
A tulajdonos külföldön
Mit tudnak róla, kérdezem a pókhálóval beszőtt és leengedett redőnyeivel árvaságát hirdető ház szomszédságában lakó házaspárt. A ház nem öreg, talán a hetvenes években épült, de csőtörés vagy a rossz alapozás miatt repedezett és megsüllyedt az utcára néző fala. Nincs rajta „Ez a ház eladó” tábla, de a gazzal benőtt bejáratán látszik, nem járt azon már be évek óta senki. Beteg a tulajdonos, aki a másik házában lakik, ezt örökölte az anyjáék után, derült ki a szomszédék beszédjéből. Készségesen toldják meg azzal, hogy bizony ez itt most üresen áll, de ha a tulajdonosa kihal a másik házából, az is üres marad, mert az örököse éppen most kapta meg a magyar állampolgárságot, és ha tíz éve nem járt itthon, bizonyára sohasem költözik haza. Eladni szinte képtelenség, nincs ára az ingatlannak, ugyan ki jönne ide lakni, ha se munkahely, se középiskola, se szórakozási lehetőség?
A sóderrakást régen benőtte a fű
Számos félben maradt ház is a lassú pusztulás útjára lépett. Még nem olyan gyorsan romlik állaguk, mint a lakójuk nélkül maradt öreg házaknak, és időtállóbb anyagból is épültek, de ahol egyszer megbontotta a tetőt a szél, ott legközelebb könnyedén továbbrongálja. A sóderrakásokat régen benőtte a gaz, a homokot elmosta az eső, elhordta a szél. Gazdáik szinte kivétel nélkül a kilencvenes évek háborús bizonytalanságában mondtak le a folytatásról, és többnyire külföldön élnek.
Apám nem hitte volna még
Legszomorúbb látvány a tyúkólakká silányított öreg, de még lakható házak sorsa.
Ezeket a házakat még abban az időben építették, amikor bankkölcsönök helyett szorgos munkával, kitartó takarékoskodással, a család, a rokonság összefogásával építettek az emberek.
Gazdáik hosszú évtizedek után is úgy tartották számon a dolgokat, hogy hány tehén árát költötték a tetőanyagra, mit adtak el, hogy bevethessék a villanyt, a vizet, és hogy az évtizedekkel később hozzájuk ragasztott fürdőszoba mekkora öröm volt a gyereknek.
Az ezeket a házat építő emberek már a temető lakói, könnyebbség ezt tudni, miattuk. Nem maguknak építették, azt hitték, majd a gyerekeiknek is jó lesz, legföljebb toldanak hozzá, megfordítják a tetőt. Arra is gondolhattak, ha már ők nem lesznek és senki sem lakja utánuk, megeszi a házat az idő. Arra azonban biztosan nem gondoltak, hogy akár saját utódaik, akár a vállalkozók, akiknek olcsóbb házat venni, mint ólat építeni, csirkéket, tyúkokat nevelnek az egykori tisztaszobában és a minden családi eseményt megélt, nappalinak, konyhának és hálószobának használt, udvarra nyíló szobában is. A kamrából, a régen muskátlis gangból tápszerraktár lett, a virágoskertek helyén tyúktrágya égetett ki minden növényt. A bársonyos szirmú folyórózsa, az estike, a májusi szegfű illata helyett szúrós trágyaszag fogadja az arra járókat, és állandó szagfelhőt kényszerít a szomszédokra. Az ablakokon drótháló, amin keresztül por és bűz árad, erőssége, töménysége attól függ, hány hetes az állomány.
Jól van ez így? Természetesen nincs jól, több szempontból sem, panaszolja az egyik ilyen ól-ház szomszédságában élő asszony.
Az öreg házak lelke
Nagyon könnyű előreszaladni az időben, mondjuk húsz évet, és elképzelni, milyen lesz a falu akkor. Milyenek lesznek az utcái, ha addig nem változik semmi.
Rajtunk már csak a csoda segíthet, vagy az a sokat emlegetett ipari park, sóhajtotta az egyik „őslakos”, aki saját elmondása szerint hetvenkét éve él ugyanabban az utcában, és ahol az ő fia volt az utolsó gyerek, de már az is negyvenöt éves.
Gyors fejszámolás következik, és kiderül, hatvanvalahány év az átlagéletkor abban az utcában. Az idősek unokáiról biztosan tudni, ők már nem költöznek vissza a nagyszüleik házaiba, és a házak állaga is olyan, hogy jó, ha még életükben nem omlik a fejükre.
Valamiben meg kell halni, mondja az egyik, több mint százéves, vert falú épület özvegyasszonya, csak ha nyakamba szakad a mestergerenda, legalább ne éljem túl, hogy nyomorék maradjak.
Miért nem költözik el a fiához vagy a lányához, kérdem, de méltatlankodása olyan heves, hogy szinte elsodor: egész életében itt élt, mit kezdene ő máshol magával? A házon pontosan látszik, hogy csak sorsvállalásból tart ki még, amíg a gazdasszonya él, ő nem hagyja cserben. Lelke van, együtt lélegeznek.
