„A széles hátú, lomhán heverésző Tisza magába roskadt, s elcsendesedve napozik. Nyomában napfürdőt vesz az egész tájék, puha, sárga és zöldes, a tápláló emlőtől nedvesen maszatos, tehát jóllakott fénypászmákat öltve, amelyek a felszínről visszaverődve záporoznak a fűzfalevelek erdején, s ezek aztán – mivel rezegnek – fényesedő pikkelyeidet hányják vízen és égen.” – írja Boško Ivkov: Ki a Tisza vizét issza... című művében, melyet ízes magyar nyelvenBorbély János tollából olvashatunk. Annak az újvidéki születésű műfordítónak a terméséből választottuk ezt a részletet, akinek köszönhetően sok más délszláv irodalmi alkotást magyar nyelven ismerhettünk meg: Danilo Kiš: Fövenyóra (1973), Borisz Davidovics síremléke (1978), A holtak enciklopédiája (1986), de helyet kaptak opuszában Milivoj Matošec, Hrvoje Hitrec, Aleksandar Tišma, Mirko Kovač és sokan mások. Borbély János 1991-es nyugdíjazása után sem „tette le a tollat”, viszont ritkán találkozunk vele személyesen, mert időnként tartózkodik Újvidéken, szülővárosában.
Talán ez volt az oka annak, hogy július elején csendben megünnepelte 75. születésnapját, anélkül, hogy a szülőföldről bárki megemlékezett volna róla. Interjúnk ezt a mulasztást hivatott némileg pótolni, bár kétségkívül többre törekedett: ráirányítani a figyelmet a műfordítók gyakori méltánytalan mellőzésére és a műfordítás jelentőségére.
• Engedjen meg egy kis személyeskedést: hogyan ünnepelte 75. születésnapját? Hiányolja-e a nagyobb fokú figyelmet a közösség részéről, mely bizonyos körökben vagy társadalmakban igencsak jelen van ellentétben a miénkkel?
– Annak idején az a megtiszteltetés ért, hogy az újvidéki Forum, Aranyhegyek birodalma címmel, már 1985-ben kiadott egy kötetet válogatott műfordításaimból. Ebben a 20. századi szerb és horvát elbeszélő-irodalom – hitem szerint – legszebb novelláit, rövid történeteit foglaltam kötetbe. A jelenkori szerb és horvát prózairodalom kimagasló alkotói kaptak benne helyet, olyan nevek – csak emlékezetből említve néhányukat –, mint Vladan Desnica, Ivan Goran Kovačić, Ranko Marinković, Mirko Kovač, Danilo Kiš, Antun Šoljan, Vidosav Stevanović, Slobodan Novak, David Albahari, Miodrag Bulatović, Dragoslav Mihailović és mások. (Andrić és Krleža azért nincs köztük, mert műveiket, mint klasszikus értékeket, akkorra már magyarul is olvashattuk.) A kiadó ezzel az antológiával azt a dicséretes hagyományt folytatta, ahogyan szép emlékű pályatársaim, Ács Károly és Fehér Ferenc válogatott versfordításai, több évtizedes munkásságuk gyümölcse, látott napvilágot hasonló formában. A „Kiásott kard”, illetve „A madár árnyaka” vaskos kötetei ma is ott vannak sokunk könyvespolcán. Mintegy mementóként a régi jó időkre, amikor a fordításirodalom még társadalmi igény tárgya, a vegyes lakosságú ország együtt élő nemzeti közösségeinek elvárása volt minálunk, aminek kielégítésére az államkincstár nem sajnálta a költséget. Amikor az irodalomnak, és vele együtt a fordításirodalomnak, mint a világirodalom részének, nagyobb becsülete volt még, mint ma, eldologiasodott, technizálódott világunkban. Amikor – hogy csaka házunk előtt söpörjünk –, a Forum 60 könyvet is kiadott évente, melyek között 2–3 műfordítás kötet is akadt rendszerint. Mára megváltozott minden, mint ahogy egész életünk is gyökeres fordulatot vett a többezer éves antik igazságot példázgatva: semmi sem örök, csak a változás. Így aztán nem csoda, hogy az értékrend megváltozásával, megcsappant az irodalmi érdeklődés is. Igen, hiányolom a nagyobb fokú figyelmet a hozzám hasonlók munkája iránt. De hát ez a kor szava, és nincsenek illúzióim.
Ami a 75. születésnapomat illeti, köszönöm kérdésed, jól telt el, egészségben, ami a legfontosabb. Amióta Porečre járunk nyaralni, a júliusi szülinap mindig itt ér bennünket, de azért elmaradhatatlanul megünnepeljük szűkebb vagy tágabb baráti társaságban elköltött estebéddel, számos koccintgatás és egy tarisznyára való jókívánság kíséretében, mondjuk – mint az idén is –, egy tengerre néző étterem teraszán. Tavaly például egy rovinji hajókirándulással kötöttük össze a nevezetes napot, így a fedélzeti étterem asztalánál, a végtelen kék tenger, a hajót kísérő sirályok rikoltozása közepette hangzott el a tréfás „Isten éltesse sokáig, nőjön a szakálla bokáig”. Örömteli nap ez mindenképpen, csupán az vet rá némi árnyékot, hogy Újvidéken élő fiam, az unokáim nincsenek itt éppen akkor, no de ők sem feledkeznek el rólam, az interneten gratulálnak nagyapának. Az ilyen háromnegyed százados évforduló azonban nemcsak örömös, hanem félelmetes és elgondolkodtató is. Félelmetes, mert akarva-akaratlan utánaszámolunk, hogy mennyire behatárolt az emberélet. S elgondolkodtató, mert az is emlékezetünkbe tolul, hány de hány barátunk, munkatársunk, pályatársunk, ismerősünk nincs már az élők sorában.
• Hánylakivá vált az utóbbi években, nyugdíjba vonulása után?
– Közvetlenül nyugdíjaztatásom után is tősgyökeres újvidéki maradtam, ma is annak érzem magam minden ismert ősöm jogán, és sejtelmem sem volt róla, hogy más is lehetek valaha. Azután mégis kétlakivá, újvidékivé és bajaivá lettem, majd évek múltán, azt követően, hogy életem társát poreči ingatlannal ajándékozta meg a sors, egy kis bocsánatos szófacsarással tényleg akár háromlakinak mondhatna valaki. No de ez már annyira nehéz, hogy szinte lehetetlen. Mert nem is a pillanatnyi lakhelyváltoztatás a leglényegesebb – bár az sem könnyű –, hanem az érzelmi-lelki kötődés. Ilyen értelemben pedig legfeljebb kettős kötődésről beszélhetünk: egyfelől szülővárosom és családom felé, másfelől választott életformám felé.
• Számon tartja-e saját műfordítói szárnybontogatásait? Vajon hány éve foglalkozik műfordítással?
– Úgy emlékszem a kezdetekre, mintha – a szólásmondás szerint – tegnap történt volna. Akkor, a múlt század derekán (ugye, furán hangzik?), pontosabban 1953 nyári hónapjaiban, frissdiplomás tanárként a Híd szerkesztőségében dolgoztam mint technikai szerkesztő vagy valami ilyesmi, már nem is tudom. Csak azt, hogy Majtényi Mihály, a szeretett Mihály bácsi volt akkor a Híd főszerkesztője, és a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség Njegoš utcai székházában volt a szerkesztőség. Emlékszem, kéziratokkal, kefelenyomatokkal, korrektúrákkal, klisékkel futkároztam a szerzők, a redakció, a nyomda meg a cinkográfia között, alighanem afféle szerkesztőségi mindenesként. Egy délelőtt mindannyiunk Mihály bácsija, kékes füstkarikákat eregetve örökös szivarjából, borongós homlokkal üldögélt a hatalmas szerkesztőségi bőrfotelben (talán kéziratgondok gyötörték). „Akarsz fordítani?” – reccsent rám a nyomasztó csendben Mihály bátyánk minden rádióhallgató által jól ismert hangján. Jaj, hogyne akarnék, persze, hogy akarok, csak már valami hasznomat lássák, lelkendeztem, bár abban a pillanatban fogalmam sem volt, mi fán terem a fordítás. Na akkor, itt ez a regényrészlet. Bogdan Čiplić törökbecsei író „Branko Belgrádban” című kiadatlan könyvéből. Máig sem tudom, nyomdafestéket látott-e valaha is a költő Branko Radičevićről szóló életrajzi regény, a részletet azonban lefordítottam, a végére még egy délszláv versidom szerint, deszeteracban, azaz tízszótagos sorokban megírt versike is sikeredett. Átültettem tehát anyanyelvemre, és könnyen ment, és örömet leltem benne, mint minden szövegben, ami azóta kikerült a kezem alól mind a mai napig.
Mióta is? Az elmondottak szerint és a kérdésre válaszolva tehát 55 éve, bár az az igazság, hogy még korábban kezdtem, mert annak idején Gál László fedezett fel mint verselgető 15 éves diákot, és a Híd 1948. decemberi száma közölte egyik zöngeményemet – stílusosan hol is máshol? – a Szárnypróbálgatás rovatban. A következő év nyarán ott folytattam, ahol a helyem volt, az Ifjúság Szava riportere lettem, Thomka Gábor keze alatt. Így, utólag visszapillantva, most látom, hogy az inaskodás, a szakma elsajátításának hosszú évei voltak ezek, amíg a szerkesztőségi munka lépcsőfokait járva végül is eljutottam oda, hogy azt csináljam egy életen át, ami nekem legjobban fekszik, amihez – végül is –, képességeimhez mérten leginkább értek: a műfordításhoz. Most már látható: egy élet munkája hever ebben a bő fél évszázadban, és azokban a regényekben, elbeszéléskötetekben, esszégyűjteményekben, melyeket a délszláv irodalomból fordítottam. Ilyenkor rendszerint fölmerül a kérdés, hogy hát mennyi is az az annyi? S ilyen jubileumok alkalmából adódik a válasz, mert közben nemigen törődik vele az ember. Úgy tartom, eddig 40-nél több fordításkötetem jelent meg a különben sehol sem jegyzett politikai irodalmat és tankönyvfordításokat is ideszámítva, továbbá az is a pályaképhez tartozik, hogy 100-on fölül van azon délszláv írók száma, akiknek munkáiból hazai, vajdasági és külföldi magyar nyelvű folyóiratok és lapok meg az Újvidéki Rádió számára fordítottam. Mindezt puszta tényállásként említem, hiszen ennél jóval nagyobb életműveket tisztelek magam is.
• A nyár folyamán erdélyi folyóiratban találkozhattunk két fordításával, az itthoniakban már kevésbé van jelen. Vagy tévednék?
– Igen, a csíkszeredai Székelyföld közölte Veljko Petrović, nálunk ma már klasszikusnak számító vajdasági szerb író „Miska, az öregbéres” című elbeszélését, melyet régen, még a két világháború közötti időben írt. Azért választottam és küldtem el ezt az írást a Hargitai havasok lábánál élő magyar testvéreknek, hogy pillanatképet lássanak a Bácskaság „tengersík vidékéről”, másrészt az elbeszélésben leírt, a bácskai kolonizáláshoz feltehetően hasonló élethelyzet miatt, melyet az első világháború után az ő nagyapáik is megérhettek. A másik írás Dragan Jovanović Danilovhoz, a kitűnő jelenkori szerbiai író nevéhez fűződik. Ez a „Magyarica Erzsébet”, amely magyar vonatkozásai és a sorokból áradó meleg rokonszenv miatt kedves.
Ami kérdésed másik részét illeti, azt hiszem, nem tévedsz. Úgy érzékelem, hogy a Híd, amely évtizedeken át otthont adott nekem, az utóbbi két évben fiatalít, mind a szerzőket, mind pedig a fordítókat illetően. Fiatal, esetleg még nevet nem szerzett fordítókkal kísérletezik, ezek egy része visszalép, de a legjobbak, persze, megmaradnak, s így nevelődik ki a fiatal műfordító gárda. S ez teljesen természetes folyamat, nincsen ebben semmi kivetnivaló. Így aztán velem is ritkábban találkozhat a nagyérdemű olvasó, noha azért nem panaszkodhatom, az utóbbi fél esztendőben három „jelenésem” is volt a Hídnál, mert talán érdekeset/értékeset hoztam. Ez a törekvés figyelhető meg a Kilátóban is. Ott is teljesen új nevekkel találkozunk „szinte minden szinten”, a mellékletnek hetente meg kell jelennie, azt valakinek meg kell írnia, és ez így van jól. Ugyanakkor odaát keresvén helyemet a nap alatt – hadd vigasztalódjam –, kárpótlásul egy sor magyar folyóiratnak dolgozhattam, mert dolgozni muszáj.
• A műfordítás, gondolom, továbbra is kimagasló helyet foglal el az életében. Min dolgozik, milyen tervei vannak, illetve mi az, amit a közeljövőben mindenképp szeretne magyarra fordítani?
– Igen jól gondolod. Ez valóban továbbra is így van. Nálam a fordítás idővel elveszítette munka jellegét, már nem érzem benne a gályarabságot, mint egyik-másik nagy költőnk, ha fordítani kényszerült. Nálam ez kedvteléssé, divatszóval élve: hobbivá változott. Én mondatokat fordítok, és a magyar mondat galaxisába próbálom belepréselni az eredeti szöveg bolygórendszerét. Így aztán minden jól megoldott, végül is általam jóváhagyott mondat nekem sikerélmény, örömforrás. Elképzelhető, mennyi öröm ér, amint így mondattól mondatig araszolok mindig a legodaillőbb szinonimákat keresve emlékezetben, szótárakban, kézikönyvekben, s a mondandóhoz igazítva a legelfogadhatóbb szerkezetet. Igaz, néha megoldhatatlan gordiuszi csomó is akad, ilyenkor le kell raknom a fegyvert, de azután – mint más műfordítók is teszik –, más helyen kárpótolom magam egy-egy nyelvi leleménnyel, és így helyreáll az egyensúly, a lelki is meg a nyelvi is. Ezt hívják hűtlen hűségnek. Itt nem elég hűnek lenni, egy kisebb adag hűtlenség is kelletik a művészi hatás kedvéért.
Válaszul a kérdés második felére, azt mondhatom, hogy pillanatnyilag én is nyaralok, és így, ellentétben korábbi nyaraimra, amikor – valóban – mindig akadt szerkesztő, akinek éppen szeptemberre, az idénykezdéshez kellett valami, most éppen nem dolgozom semmin. Legfeljebb azt árulhatom el, mit fordítottam legeslegutoljára, a múlt hónapban, mégis már itt, Porečon. Daša Drndić rijekai horvát írónő „Doppelgänger” című, mondhatni egzisztencialista kisregényéből egy részletet, melynek a főhős ragadványneve és pesti kalandjai nyomán azt az alliteráló címet adtam, hogy „Pupi Pesten”. Még nem tudom, hol jelenik meg a szöveg.
Terveim? Igaz, volnának terveim a közeljövőre nézve. Első helyen a Rovinjban élő Mirko Kovač még kéziratos memoárjait szeretném lefordítani, melyben az ún. Belgrádi Ötök baráti írótársaság történetét írja meg, amely csak volt, s már régen nincs. S amelynek Danilo Kiš, Borislav Pekić, Filip David, Miro Glavurtić és maga Mirko Kovač volt a tagja. A társaság fő alakja, természetesen Kiš volt. A terjedelmes emlékirat minden sora érdekes, de legtöbbet Kišsel foglalkozik, és ezért 2009-re, Danilo Kiš halálának 20-ik évfordulójára szeretném kihozni.
Másodsorban Svetlana Velmar Janković 1995-ik évi NIN-díjas regénye, a „Bezdno” a vonzó feladat. (Még nincs magyar címe: ’Feneketlen mélység, Feneketlen szakadék’, ehhez hasonlóan értelmezhető.) A regény Mihajlo Obrenović tragikus sorsú szerb fejedelem és felesége, Hunyady Júlia magyar grófnő, szerb fejedelemasszony szerelmének, házasságának, majd szakításának, válásának történetét meséli el érdekfeszítő módon. Kiadó kellene hozzá, fordító már volna…
• Mennyire áll közel Önhöz a fordítás cselekménye, a művek főhősei, sorsuk? Esetleg ez is meghatározó a választásnál?
– Hogy ez mennyire döntő, azt talán az iménti válaszom, választásom is jól tanúsítja. Az idő múlásával, s ez talán érthető is, teljesen szövegcentrikus lettem. Két műfaj szépségeire vagyok igen érzékeny: elsősorban a szöveg, majd a zene szépségeire. Ez a kettő tud számomra meghatóan, torokszorongatóan szép lenni. Ha a szövegben különösen szép részletre akadok, s ez nem ritkán előfordul, s pláne ha azt magyarul is sikerül hasonlóan visszaadni, akkor itthon fennhangon felolvasom alkalmi „közönségemnek”, s bizony, megtörténik, hogy elpityeredünk, merthogy, istenem, milyen szép… Így volt ez, például, Boško Ivkov „Rónaság” c. kötetének szövegeivel, azokban sok az ilyen megragadó részlet.
• A délszláv irodalomból kiktől fordít legszívesebben, és mely alkotókkal kell még mindenképp foglalkoznia a fordításirodalmunknak?
– Mindig azok, akiket a legnehezebb fordítani, akik valamilyen kihívást, nyelvi vagy intellektuális kihívást hordoznak szövegeikben. Krležát szeretem fordítani, bár nagy elődeim, Csuka Zoltán, Dudás Kálmán, Herceg János és mások, úgyszólván mindent lefordítottak tőle a maguk idejében. Olvasom azonban, hogy M. Krleža több ládányi hagyatéka még mind a mai napig nem publikus, remélhető tehát, hogy ha nekem már nem is, azért a fiatal műfordító gárdának is lesz tennivalója. Nemrégiben, a tavasszal, Ivo Andrić „Álmatlanul” c. feljegyzéseit fordítottam a győri Műhely számára. Szép feladat volt. A délszláv irodalmi élet újabb korszakának „nagyjait”, például az utóbbi évek NIN-díjasainak vagy Andrić-díjasainak műveit, sajnos nem volt alkalmam megismerni.
• Eléggé ismerjük és fordítjuk-e a délszláv/szerb irodalmat? Megítélése szerint elfogadható mértékben fordítunk-e magyar nyelvre?
– A válasz mindkét kérdésre, természetesen, nem. Általában a délszláv irodalom, s ugyanígy a szerb és a horvát irodalom vonatkozásában is. Jóllehet e tekintetben még számottevő nyelvi akadályok sincsenek. Hogy mi ennek az oka? Sajnos nem tudom. Műfordító vagyok, nem társadalomtudós. A válasz egy részét azonban mégis mindannyian tudjuk, ha a szemünk láttára lejátszódó történelmi és társadalmi változásokra, az ország széthullására gondolunk. És minden más is megváltozott, egész életünk, értékrendünk, a szellemi élet, s benne az irodalom megbecsülése, elmaradóban van a szellemi értékek cseréjének társadalmi serkentése, mecenátusa, aminek következménye meglevő intézményeink és tevékenységük fokozatos elsorvadása. Új törvények, új mozgatóerők, elsősorban gazdasági tényezők uralják a társadalmat, s ebben az új rendben, materializálódott világunkban kell megtalálnia helyét az irodalomnak is, és majd egyszer, egy jóléti társadalomban, az együtt élő nemzeti közösségek szellemi értékei cseréjének, melynek egyik módja – szinte ki sem merem mondani – a műfordítás.
