A Forum Képzőművészeti Díj idei kitüntetettje Skrabány Viktor festőművész. A Penovác Endre elnök, Lázár Tibor és Recskó Béla összetételű bizottság egyhangúlag döntött úgy, hogy az Óbecsén élő képzőművésznek ítéli oda a rangos elismerést. Skrabány Viktor 1936-ban született Óbecsén, képzőművészeti tanulmányait Belgrádban, majd Ljubljanában folytatta, 1962-ben diplomázott. Művészete a reneszánsz mesterekhez hasonlóan antropocentrikus, figyelme középpontjában az ember és az emberi test szépsége áll. Szülővárosában, de azon túl is ismert pedagógusi kvalitásairól, alkotóművészete ugyancsak messze földön híres. Mégis, a szakmától első ízben kapott elismerést.
Az Ács József terve alapján készült Forum Képzőművészeti Díj most már óbecsei otthonában, a napsugaras homlokzatú sarokház tágas, melegséget árasztó és emlékeket őrző nappalijában áll. Először mégis műtermébe vezet az utunk, mely szemmel láthatóan a ház „központi” része. Festmények, festékek, állványok sorakoznak, közöttük azok a képek is, melyeket október 17-én a díjátadás napján az Újvidéki Színházban összesereglett szépszámú közönség is láthatott. A tanítványok keze nyoma kevésbé látható a műteremben, de lépten-nyomon érzékelhető, hogy ez a műterem „él”, nem kizárólag a mestert szolgálja.
– Nagyon sokan megfordultak már itt, művészek, közéleti személyiségek, számtalan festmény készült, és a tanítványaimmal is itt foglalkozom. Számomra a képzőművészet tanítása nemcsak az egzisztencia megteremtése volt, hanem valós öröm – mondja. – Az igazi sikerhez minden gyerekkel külön-külön kellene foglalkozni, de az oktatási tervek ezt soha nem tették lehetővé. Annak idején többen fordultak hozzám különféle kéréssel, innen jött az ötlet, hogy a tehetségeseket már kiskoruktól kell tanítani, de a nagyobbakkal sem árt foglalkozni. Fontosnak tartom, hogy mindenki elsajátítsa a képzőművészeti ábécét, és képességei szerint haladjon. Viszont az alkotóművészetet megtanítani nem lehet. Ha tanítani lehetne, akkor sokkal több festőművész, szobrász lenne. Valami plusz, isteni adottság is kell hozzá. Ha a képzőművészet történetét végiggondoljuk, láthatjuk, hogy minden korszaknak megvoltak a kimagasló egyéniségei. Így van ez ma is, de a rajzolást szorgalmas munkával mindenki elsajátíthatja, a tehetséges kevesebb munkával, a kevésbé tehetséges több munkával.
„CSUPÁN” DOLGOZTUNK ÉS TANULTUNK
– Van egy saját, kidolgozott módszerem, melynek segítségével a tehetségtelen gyereket is megtanítom arcot rajzolni, pedig az ember ábrázolása a legnehezebb a világon. Vajdaságban talán az egyetlen voltam, aki ily módon foglalkozott a gyerekekkel, de a munka még most is folyik. Szombatonként a fiatalabbakkal, vasárnap pedig a felnőttekkel foglalkozom. Örömömre szolgál, hogy jó kapcsolatban maradtam többjükkel, és büszke vagyok eredményeikre. Egy szóval sem serkentettem őket arra, hogy képzőművészettel foglalkozzanak, ez az ő elhatározásuk, irányításom alatt „csupán” dolgoztunk és tanultunk. Fiatal tanítványaim között említhetem meg Lázár Tibort, a Budapesten tanuló Tóth Józsefet, az Újvidéken tanuló Acsai Györgyit, Toll Eleonórát, vagy Szél Gabriella művészettörténészt, aki a középiskolában volt tanítványom.
A műteremben jutányos áron minden érdeklődő tanulhat, vannak negyvenévesek is, akik ecsetet vesznek a kezükbe, mert tökéletesíteni szeretnék tudásukat. Ha viszont valaki nagyon tehetséges, de még a szerény anyagi költséget sem tudja előteremteni, akkor Skrabány úr díjmentesen oktatja. Mindezek tudatában nem csoda, hogy a becseiek először is a kiváló pedagógust tisztelik benne, akinek az ismérve a kifinomult tanári vénán túl az önfeláldozás. A helybeli, neves gimnáziumban csaknem három évtizedig vezette be a nemzedékeket a képzőművészet alapjaiba, miközben a Középiskolások Művészeti Vetélkedője képzőművészeti részéből is derekasan kivette részét. A szervezési munkán túl minden évben egy-egy festményével ajándékozta meg a legjobbakat, s eközben nem számított, hogy a tető a napsugaras családi házon éppen csaknem beszakad.
A MŰVÉSZET KÖZELÉBEN MARADNI
Skrabány Viktor pályáját kétségkívül végigkísérik a tanítványok. Ezt szebben, találóbban nehezen lehetne megfogalmazni, mint az a következő sorokban áll: „Az ön életpályája sajátságos belső lendületről, akaraterőről és alázatról tesz tanúbizonyságot, ami nélkül a művészet, az alkotótevékenység nem teljesedhet ki. A folyamatos tanulás és tanítás vágya olyan nemes és ritka jellemzők, amelyek abban segítenek, hogy a művészet közelében maradjon.” Ez nem műkritikusi gondolat, sem pedig méltatás, hanem Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökének sorai, melyet a Forum Képzőművészeti Díj elnyerése alkalmából intézett hozzá.
– Nagyon kellemesen érintett ez a levél. A törődést, az összetartozást mutatja, amire nagy szükségünk van, de arról is árulkodik, hogy a sorok írója valamiképp ismer.
De ismerjük-e, ismeri-e a „nagyközönség” Skrabány Viktort? Azt a ritka festőművészt, aki sohasem hódolt a divatirányzatoknak, és ritkán állította ki műveit. Őt boldoggá tette az, hogy szabad, mert nem a festészetből teremti elő egzisztenciáját. Életében az alkotóművészet és a tanári pálya békésen megfért egymással, és büszke, ha felkeresik, felkérik egy-egy mű elkészítésére, mert az a bizalom jele. Felkérések pedig érkeztek a világ több pontjáról. Különösen kedves emlék számára, hogy a világhírű oxfordi egyetem egyik tudós tanár-kutatója, Sorrensen Sylvia vele festette meg portréját. Ezt tulajdonképpen az intézet költségére tette, mert az egyetem minden munkatársának biztosít egy nagyméretű festett portrét, és az szabadon választhat, hogy kivel készítteti el. A tudósnő valahol látva a festő néhány munkáját, őt választotta.
Ki tudja mit láthatott, tény viszont, hogy Skrabány Viktor azon ritka festőművészek közé tartozik, aki indulása pillanatától úgymond reális talajon mozog.
A VÉRBELI KOLORISTA
– Sohasem vonzott az absztrakt festészet, pedig a XX. század erről szólt. Én nem hódoltam a divatnak, tettem a dolgom legjobb belátásom szerint. Az új évezredben azonban a klasszikus értékek úgy tűnik mintha visszalopakodnának értékítéletünkbe. Engem valójában a kihívások vonzanak. A festészetben a legnehezebb az emberábrázolás, és én mindig afelé hajlottam. A tizenéves fejjel készített képeimen is ott az ember, meg az utóbbi években készített pasztelljeimen is. Még ma is élénken él bennem, hogy reggelenként már elővettem a rajzlapot és a vízfestéket. A konyhaasztalon hozzáláttam az aznapi kép megfestéséhez. Édesanyám közben az asztalra tette a reggelit. Elmaradhatatlan volt a bögre tej, és mivel én igencsak elmélyültem az „alkotásban”, előfordult, hogy a festékes ecsetet a vizes tégely helyett a tejbe mártottam bele. Nagyon szerettem már akkor a színeket. Igen sok tónust tudtam már az akvarellből is kihozni. A szín iránti fogékonyságomra többen felfigyeltek. Egyebek között a belgrádi Képzőművészeti Akadémián, ahova az elemi négy osztálya, és az akkori alsófokú gimnázium elvégzése után eljutottam. Mindenki azt mondta, hogy különleges, velem született szín- és arányérzékem van. A rajzban akkor még fejletlen voltam, ezért sokat rajzoltam. Ezt Zora Petrović, az akadémia egykori tanára, egyébként híres festőművész tanácsára tettem. A Šumatovačka utcában levő rajziskolába jártam egy évig, főleg aktokat rajzoltunk. Egyre jobban ment, és felvettek a belgrádi Képzőművészeti Akadémiára. Tejfölös szájú kölyökként lettem a neves intézmény hallgatója. Az akadémián akkor az absztrakció volt az uralkodó stílus. Emiatt egy kicsit összeütközésbe kerültem néhány tanárral, mivel akkor néhány ljubljanai egyetemista járt Belgrádba, tőlük hallottam az igencsak szigorú, és a formai ábrázoláshoz ragaszkodó ljubljanai akadémiáról. Átiratkoztam. Ott elölről kezdtem mindent, nehéz, de szép évek voltak. A festészet mellett egy sereg más dolgot is tanultunk, így pl. ábrázoló mértant, távlattant, anatómiát is. Volt még szépírásunk is. Egyebek között olyan neves grafikusművész tanított bennünket, mint France Mikelić, aki a velencei biennáléról sorra hozta haza az aranyérmeket, Marija Pregelj aktrajzolásra tanított. Alkalmam volt tanítványa lenni France Mikelićnek, Gabriel Stupicának, Pengovnak és a szlovéniai akkori legnagyobbnak tartott festőművésznek, Maksim Sedeljnek is. Eldicsekedhetek azzal is, hogy az ország akkori legnevesebb grafikusművésze, Božidar Jakac vernimu technikában megrajzolta portrémat. A hallgatók közül csak az enyémet rajzolta meg, amire míg élek, büszke leszek, ezért is tartom a műtermemben.
Skrabány Viktor nem tartozik a bő termésű festőművészek közé. De egy művészt sem művei sokasága, hanem a kvalitása teheti ismertté. (Gondoljunk csak arra, hogy Leonardo da Vincinek csupán 14 festménye maradt fenn.) Művészetéről viszont igen sokat elárulnak édesapjáról, továbbá feleségéről, Mártáról készített portréi, de a műteremben és a nappaliban őrzött festmények is, közöttük a verekedős Teri, a Púpos, vagy a tájképek közül az Öreg füzek, a Parti gyökerek című alkotásai. Ezeken jut talán leginkább kifejezésre a rá jellemző színharmónia, az arányok jó ismerete, a kifinomult kompozíció.
„Biztos kezű művész” – írja róla a már emlegetett Szél Gabriella művészettörténész. „Ugyanakkor vérbeli kolorista. Számára a szín a festmény legfontosabb alkotóeleme, mert az hat legintenzívebben a szemlélő érzékeire. Rendkívüli érzéke van a festék ragyogó, áttetsző hatása, a finom árnyalatok és az időnkénti porcelánszerű simaság iránt.”
Mindezt látni kell ahhoz, hogy igazán megértsük. Ha viszont láttuk, örökre lenyűgöz bennünket.
