Az utóbbi évek legsikeresebb angol regényének tartják Alan Hollinghurst A szépség vonala című könyvét, tucatnyi nyelvre lefordították. Azt is olvashatjuk róla, hogy kultuszkönyv, megkerülhetetlen alkotás, a nyolcvanas évek Angliájának vitriolos kórtörténete. Ritkaságnak számít, amikor a kritikusok véleménye egybeesik az olvasottság mutatóival. Man Booker-díjat kapott, és a regényből a BBC háromrészes filmet készített.
Nagyívű regény, amely Nicholas Guest életének néhány évnyi időszakát öleli fel. Oxfordban diplomázott, a továbbképzésre készül, disszertációját Henry James esztétikai ízléséről szeretné írni, ami egyfajta kiindulópontnak tekinthető, hihető érvnek, hogy miért költözik be „albérletbe” barátjának, egykori diáktársának, Toby Feddennek a padlásszobájába, amíg a helyzete rendeződik, és folytathatja tanulmányait a patinás egyetemen. A Fedden családi ház a Kensington Park Gardensben áll, a híresek, a gazdagok, a politikusok városnegyedében.
Mindannak, amiről a főhős korábban csak álmodott, egyszeriben a közepében találja magát. Alkalmazkodóképessége, akár a kaméleoné, így észrevétlenül szinte családtaggá válik. Színes egyéniségével belopja magát a felsőbb körök társasági életébe. Anélkül, hogy tudatában volna, milyen szerepet vállal. Nincs benne semmiféle aljas szándék. Humorát mindenki kedveli.
Beleolvastam az angliai kritikákba, és mindegyik a regény szatirikus párbeszédeit emeli ki, melyek jórészt át is jönnek a fordításban. Olvasható azonban a műnek néhány részlete eredetiben is a hálón, amiből az derül ki, hogy a csattanó gyakran azért nem jön át, mert olyan aktuálpolitikai eseményekre vagy korabeli angol eseményekre utalnak, melyekhez hosszadalmas lábjegyzetek kellenének. Az olvasást biztosan nehezítenék, és az sem biztos, hogy ilyen mélységében érdemes volna elmerülni a részletekben egy-két poén kedvéért.
Mindez azonban nem sokat von le a magyar változat olvasmányélményéből. Sőt kifejezetten bravúros, ahogyan belefonja a fordító, Berta Ádám a mai magyar szlenget, ettől valóban olyan „szépséges” lesz, ahogyan az angolok szeretnek túlozni társalgási allűrjeikben, udvariassági fordulataikban. A könyvet a budapesti Scolar adta ki, méltó kivitelezésben.
Néhol már soknak tűnnek az oldalnyi párbeszédek, ironikusan meg is jegyzi a főhős, hogy ez Agatha Christie-sen zárt világ, és kiderül egyszer, ki lesz a „gyilkos”, és ki az áldozat. Mintha csak sejtené, hogy a bűnbak csak jómaga lehet.
Végül mégis beigazolódik, hogy kellett ez a félezer oldal, mert különben vékony lenne. Nemcsak a könyv, hanem a mű is, mert éppen a túlburjánzás szélesíti ki a teret, avat be olyasmibe is, amit meg sem értenénk. Sok minden olyan magyarázatot követel, ami aligha gyömöszölhető bele néhány tömör bekezdésbe. Nagy tere van tehát az árnyalatoknak, annak is, hogy ki hogyan beszél, pl. a kokni vagy a sailor. Kibontakozik a nyolcvanas évek teljes hierarchiája.
A szerkezeti arányérzék szintén példamutató írói teljesítmény.
Minden részletet, az egész cselekményt a főhőssel együtt éljük át, hiszen csak azt látjuk, amit ő lát, azt halljuk, amit ő hall. Ezért meggondolandó, hogy mi indokolja az egyes szám első személyű elbeszélés mellőzését. Ez ugyanis nem tudatregény. Akkor lehetne továbbá indokolt az egyes szám harmadik személyűség, ha egy másik nézőpontból láthatnánk, vagy esetleg lennének kiszólások, vagy netán írói reflexiók. De nincsenek, a történet simán, egyenesen, egyenletes ritmusban halad előre.
A regény szerkezete merészen egyszerű, Edgar Allan Poe Az Usher-ház vége című műve óta rengeteg hasonlóval találkozhattunk: egy fiatalember érkezik a semmiből, belép egy pazarul berendezett, műalkotásokkal túlzsúfolt ház kapun. Végül kimenekül, a ház pedig a mocsárba süllyed.
Képletesen itt is. A főhős pedig emellett jól jellemzi az ott lakókat, köztük él, egyre feljebb tornázza magát, az egyik fogadáson még a Vasladyvel is van alkalma egy rövid táncot lejteni. Majd akarata ellenére olyan bonyodalmakba keveredik, melyek a háznak is, és saját magának is a pusztulásához vezetnek. A Fedden család váratlanul úgy tesz, mintha egy idegen betolakodó lenne, aki szándékosan áztatta el a ház jó hírét. Jóllehet, esetünkben még kétesélyes a végén a személyes fizikai pusztulás, az egyértelműsítés túl melodramatikus lenne. Az is éppen elég tragikus, ahogyan el kell hagynia a házat, és soha többé nem remélheti, hogy hasonló társadalmi magasságokban találja magát életében.
Ahogy olvastam A szépség vonalát, végig úgy éreztem, hogy van ennek a regénynek egy archetípusa: Francis Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című műve. Az amerikai regényíró ugyanazt az erkölcsi kérdést teszi fel. A cselekményt szinte ugyanúgy lehetne összefoglalni: meghiúsult álmokról, az eszményeket anyagi sikerre és hatalomra váltó élet reménytelen ürességéről, az ismeretlenség homályából felbukkanó, rejtélyes múltú, álomvilágban élő milliomos, Jay Gatsby tragikus végű történetéről szól a regény. Hőse az alacsony sorból származó Gatsby, akit fiatalon eldob gazdag és előkelő szerelmese, ezért szeszcsempészet és egyéb gyanús üzelmek révén tesz szert vagyonra, abban a reményben, hogy így visszaforgathatja az idő kerekét, és elérheti ifjúkori álmait. Az előkelő társaság újra kiveti magából, sőt halálba hajszolják.
Egyik főhős családi hátteréről sem sokat tudunk meg. Családjuk az új környezetben nem is látogatja meg őket.
Mindkét regény azt példázza, hogy a pénz uralta világban minden emberi értéknek és őszinte érzelemnek pusztulás a sorsa. A lírai finomságokkal megírt könyvek a bűnösen önző gazdagok kritikái, akik között a bűnöző Gatsby és a kábítószeres Nicholas Guest a legtisztább ember.
Azzal még nem mond semmit egy regény, ha csak azt ábrázolja, milyen romlott a társadalom. A világ legelső regénye óta romlott, valamiképpen minden további regény azt fogalmazza újra, hogy éppen miképpen.
A szépség vonalának központi gondolta az, hogy mi állítható az erózióval szembe: alapvetően maga a szépség, amely magába foglalja az összes többi pozitív és progresszív tulajdonságot, ami embert és tárgyat egyaránt kiemelhet. A mű eredeti címe, a The Line of Beauty később, a szövegben szépségvonalként fordítódik le. Ez a gondolatfolyam az, amelyen érdemes eltöprengeni. Meglehetősen összetett művészettörténeti fejtegetésekben találjuk magunkat, ami erősen alátámasztja azt, amit a főhős gondol: az különbözteti meg a többiektől, hogy ebből az elvből jottányit sem enged. Csak a szépség számít. Akkor is, ha mindenkinek más a szép. És ez a kérdés nem trivializálódik úgy, hogy kinek mi az, ami tetszik.
A főhős egy tanulmányt ír – és ne gondolja senki, hogy ez kilóg a regényből – a szépségvonalról: brossok, tükrök, tavak, rokokó szentek és kanapék lábait ábrázoló, pazar fotósorozattal illusztrálja, a csillogásban viszont mindig ott az elmúlás. Mindenki csak a művészet tökéletességre törekvésében találhatja meg a szépséget, az utolsó oldalak már erről szólnak.
