A felfedezések várakozása előzte meg a könyvet, mindig is voltak olyan rejtélyes művek, melyekről tudtunk, de megjelenésükre különböző okokból várni kellett. Ezért éreztük úgy, mintha egy elveszett kincs került volna elő, amikor Radnóti Miklós, Szerb Antal és Csáth Géza naplója megjelent. Ezért fogadtuk kivételes várakozással a ködlovagok lappangó vagy elfelejtett novelláinak megjelenését: Cholnoky László, Cholnoky Viktor és Csáth Géza művei még mindig a felfedezés újdonságát hozzák magukkal. Ebbe a sorba tartozik Békássy Ferenc most megjelent könyve is, életművének eddigi legteljesebb kiadása.
Az említett írók különböző egyéniségek voltak, közös vonásuk mégis, hogy titkok övezték őket, ahogyan haláluk körülményeit is. Életrajzaikban fehér foltok vagy máig tisztázatlan furcsaságok vannak, melyek tükröződnek műveikben, és olvasóként folyton ezt akarjuk megfejteni: hogy mi miért történt, találunk-e előjeleket, meg tudjuk-e fejteni hőseik tetteinek mozgatóit, akaratlanul is azonosítani próbáljuk őket, tetten érni az írót a saját művében. Konzisztens módon a felsoroltak mindegyikére igaz, hogy személyeses sorsukból és élményeikből számos részletet beleírtak szövegeikbe. Ha már a közös nevezőknél tartunk, sajnos, azt is hozzá kell tennünk, hogy éppen életrajzi kereteik miatt nem hagytak maguk után terjedelmesebb életművet, emblematikus műveket azonban annál inkább.
Értelemszerűen a legkisebb terjedelmű a sors által szűkre szabott életű Békássyé. Elsősorban költőként tartották számon kortársai. Tóth Árpád írta róla: „Mindene megvolt, ami jóval csak istenek elhalmozhatnak valakit, fiatal volt, egészséges, gazdag, előkelő és tüneményesen tehetséges.” Tanulmányai, esszéi, jegyzetei egy szabad gondolkodású és tájékozott fiatal író minden újdonságra nyitott, sokfelé tájékozódó tehetségét igazolják.
A Békássy család valamennyi gyermekét Angliában taníttatta. Előbb a Bedales középiskolában tanult, majd miután befejezte angliai tanulmányait, a cambridge-i egyetemen, az első világháború kitörésének hírére hazatért, bevonult huszárönkéntesnek, és hősi halált halt a keleti fronton. Vele voltak a versei, melyek később előkerültek, erről ismerték fel a szülei, amikor hazahozták. Bori noteszünk a második világháborúból, az elsőből pedig dobronuci noteszünk maradt fenn.
Elismeréssel írt Békássy ígéretes pályakezdéséről Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Schöpflin Aladár, Márai Sándor, majd később Hamvas Béla is. „A sorsfaktor megakadályozta, hogy Békássy Ferenc érvényesítse kivételes költői talentumát. Neki igazi esélye lehetett volna arra is, hogy a világszínvonalú magyar költészet képviselőjeként elfoglalja méltó helyét a világirodalomban. A Békássy-jelenséget tekintsük mementónak, a fiatal életek és potenciális géniuszok védelme érdekében, hiszen a tehetség- és talentummentés egybeesik az életmentéssel is” (Dr. Czeizel Endre: Sors és tehetség. Urbis, Budapest, 2004, 125. old.).
Az 1913-ban angol nyelven írott Adriatica című verseskötetét a világhírű írónő, Virginia Woolf adta ki 1925-ben a tekintélyes londoni Hoghart Press kiadónál. A címadó hosszúvers azért is arathatott jelentős sikert angol irodalmi körökben, mert Byron Childe Haroldjának és Homérosz Odüsszeiájának koncepcióját ülteti át a modern költészet formanyelvére. Tartalmában pedig ugyanannak a földrajzi térségnek a mitikus világát eleveníti fel. Csakhogy itt már nincsenek küklopszok és szirének, az Adria szigetvilágának az ókori városállamok óta ismert helyei viszont misztikus légkörükből mit sem veszítettek. Békássy Ferenc ténylegesen is ismerte, behajózta az Adriát, ez a személyesség teszi hitelessé és egzotikussá is, amit közvetíteni tudott egy olyan nyelvi közegben, ahol szintén otthonosan csengnek a fjordok legendái, a tengerjárók kalandjai.
Gyermekkorának nyarait Békássy Ferenc más nemesi családok sarjaihoz hasonlóan gyakran az Adrián töltötte, ezt a szokását később is megőrizte: Lokrum szigetére többször is visszatért, ami a Két ember találkozik című novellájának színhelye. Kevés szépprózai műve között ez a legjelentősebb. Ebben mintha önkeresésének ars poeticáját fogalmazná meg: „A férfi hallgatott és gondolkodott. Mik is a vágyai, melyek eléréséért küzd? Minden, csak nem az igazi természetéé. Egy régi gondolatmenete jutott eszébe: hogy ő mit tisztel – a korlátok közé szorított vad erőt. Most érezte az igazságot: a ki nem fejezett erőt. Ilyen erőt érzett egész életében, a matematikai számításai, az arisztokratikus természet demokratáskodása, mostani politikai életében a hitvány célok, amelyeket a természete nem kíván, de ő gondolja, hogy akarja őket, s küzd értük, nem mintha elérésükre szüksége volna, vagy az elérésük őt boldoggá tehetné, de mert harcolnia kell, s meg nem érezvén, miért, meg nem találván igazi célját – festett célokért küzd. – Nincsenek vágyaim – mondta most. Valóban, amit akart, tevékenysége, mind előkelőbb körülményei, de még a gyermek-feleségével élt rövid élet is – mind nem felelt meg természetének, mind messze állt attól. – Ami vágyat érzek, nem az én vágyaim, s mégis vannak, vannak, azok tesznek tönkre! Mert nem az enyémek. Kell akarnom őket, s az én igazi vágyaimat nem ismerem. Fiú, fiú, én, emberek vezére s irányítója – nem ismerem magamat! Mint mikor a lélek mélyeibe váratlan világsugár hatol, s egyszerre új képet vetít az öntudatba. Amelyben sötét, ami előbb fehérnek látszott, s világít, ami előbb fekete árnyék volt. (Nem történik már semmi az égen, csak a sötétség, mint egy vén színházi szolga, rakódik a színpadon.)”
A különös hangulatú novellára leginkább Benyovszky Krisztián meghatározása illik: „A titok az elbeszélő és a szereplők által kimondott vagy explicit módon meg sem fogalmazott, csupán sugalmazott kérdés formájában bukkan fel egy történetben. Ez válaszkérdésekre ösztönzi a befogadót, és egyúttal elvárásokat kelt benne az elbeszélő munkáját illetően. Innen nézve az olvasás a felvetett kérdésekre adott válaszok sorozataként tárul elénk.” (Kriptománia, Kalligram, 2008., 21. old.) Felsorolni is hosszú volna, hányan írtak a tengerpartról. Mégis kevesen avatnak be bennünket a szigetek titkaiba ilyen maradandó elmélyültséggel.
