Írók naplójegyzeteit forgatom, mik az első bejegyzéseik az új év kezdetén. A várakozással ellentétben nem a fogadkozás vagy a számvetés a központi gondolatuk, hanem a folytatás. Ami feltűnik, hogy a januári bejegyzések rendre hosszabbak a többinél. Szerintem azért, mert az év leghosszabb és legunalmasabb hónapja. Jellemző példa Szerb Antalnak ez a mondata: „A varázsló visszatért a jéghegyre, kialudta magát, disszertációt írt, és várta a tavaszt.”
Nem véletlenül idéztem éppen őt. Ki tudhatná megmagyarázni, miért tesz félre egy fontos munkát az Utas és holdvilágért, és miért írja bele a regénybe azt a novellát, amit tizennyolc évesen vetett papírra. És ha már át-, rá- vagy felülír valamit az író, akkor értelemszerűen nem a másolás és beillesztés billentyűit használja, hanem szövegkörnyezetbe szerkeszt. Ettől még maradnak azonos bekezdések, mondatok. Olyanok, mint egy mozaik részei, és biztosan csak az író tudhatja, miért éppen ezek és miért éppen oda kerültek. Palimpszesztnek nevezzük azt is, amikor az írónak egyik korábbi szövege átsejlik egy másikon.
Kétféle író van, az egyik mindig ugyanazt a könyvet írja, a másik éppen ellenkezőleg.
A felülírással új szöveg jön létre, a Drávaszögi kereszteken húsz év után annyit változtattam, hogy kő kövön nem maradt, mégis második kiadásként tüntetik fel. Hogy miért mozdul meg az ember fejében újra egy régebbi szövege, arra nekem az volt a válaszom, hogy a további három regényem olyan szöveghelyekre mutatott, melyek a Drávaszögi keresztekben gyökereztek.
Ki tudná megmondani, hogy mikor minek jön el az ideje? Márai Sándornak fél évszázad kellett ahhoz, hogy elővegye a Zendülőket, legyalulja az egész szöveget, hogy A Garrenek műve egységes felületet alkosson. A Zendülők más nyelveken már világsiker volt, amikor a regény új változata a magyar olvasók elé került.
Kétféle író van, az egyik koporsóba zárja a könyvét, és elengedi a vízen, a másik éppen ellenkezőleg.
Legutóbb a szabadkai főiskolán egy irodalmi délután keretében találkoztam nagyobb számú közönséggel, és feltették a kérdést, ha megjelenik egy új könyvem, elolvasom-e, és átírnék-e valamit benne. Azt válaszoltam, hogy mindig. Legszívesebben visszarohannék az utcasarokról, hogy zúzzák be. Mondanék egy példát, hogy miért? Hogyne: a Wien a sínen túl fülszövegében elszúrták a főhős nevét. De ezt más nem veszi észre, hangzott kórusban. Lehet, de én nem tudom kiverni a fejemből.
Eszembe jutott erről Csáth Géza, akinek hagyatékában hosszan nézegettem két novellájának kötetből kitépett lapjait. Ha egyszer elkészül műveinek kritikai kiadása, akkor ráírásait figyelembe kell venni. Ahogy olvastam őket, az volt a benyomásom, hogy a szöveg nem ment előbbre, se hátra. Úgy gondolta mégis, hogy pl. a szóismétlés komoly szakmai hibának számít. Nem sokat változtatott, mégis jóval többet egy sima korrektúrázásnál: részletező, kifejtő mondatokat rótt hangyabetűvel a margóra, amivel kétségkívül gazdagította a történet színrevitelét. Ennek ellenére Avarázsló kertje és az Egyiptomi József úgy rögződött az emlékezetemben, ahogyan a Nyugat által a magyar irodalom legjobb novellái közé került. Pedig azokban még hosszú í sem volt.
Az sem lehet véletlen, hogy éppen az Írott és olvasott identitás címmel, Az önéletrajzi műfajok kontextusai alcímmel megjelent, tanulmányokat tartalmazó kötetben akadtam rá annak a „definíciójára”, amire fenti töprengéseimben néhány személyes példát hoztam fel. Zsélyi Ferenc azt írja, hogy „minden író életművének az alapján felállítható a jellemeknek az a konkordanciája, amelyben az egyes elbeszélések karakterei megfeleltethetők az életmű többi elbeszélésében »szereplő« karaktereknek, és imigyen rekonstruálható az az egyetlen sztori, amit az író minden elbeszélésében próbál elmondani, de mindig csak részben vagy hiányosan sikerül neki. Így az író életműve amolyan kirakós játékká válik”.
