Azt kérded tőlem, hiszek-e Istenben?
Melyik Istenben? – kérdem én vissza. Az ősz szakállú, hófehér hajú, a felhők feletti trónján ülő Istenben, angyalokkal körülvéve, mint a középkori freskókon? A katekizmus imákat meghallgató Istenében, aki az emberekért él, gondoskodik róluk, meghallja és megérti imáikat, és cselekszik is azok hatására? A Teremtő Erőben, amely létrehozta ezt a világot, annak minden lényével együtt? Aki elé majd járulunk halálunk után, és aki majd képes lesz feltámasztani a halottakat? Vagy egy másik Istenben, vagy épp – sok istenben? Mint a görögök és a rómaiak? Hogy hiszek-e a háború, a bor, a szerelem istenében?
Nem. Nem hiszek.
Akkor hát ateista lennék?
Nem. Nem hiszem.
Én a humanista Istenben hiszek. (Látod, milyen érdekes! Én azt gondoltam, ez, „a humanista Isten” a világ legtermészetesebb dolga, és már biztos sokan kitalálták előttem. Rákerestem a világhálón, és alig kaptam néhány találatot erre a kifejezésre. Humanista Isten – ezt a szókapcsolatot szinte nem is használja az emberiség. Vajon miért?) Minden emberben, születésétől fogva van Jó és van Rossz. A világ összes emberében élő összes Rossz összességét nevezzük Ördögnek, és a világ összes emberében élő összes Jó összességét Istennek. Pedig ezt még a gyerekeimnek is így magyaráztam, mikor megkérdezték tőlem, mit gondolok én Istenről, és ők megértették.
Én tehát azt gondolom, hogy minden újszülött, aki a világra jön: Isten. Magában hordozza a fenséges istenség lehetőségét. Hogy aztán ez az isteni lehetőség mivé lesz az élete során – az már egy másik történet.
