A szabadkai Városi Múzeumban A kerámia évszázadai – a kezdetektől a középkorig címmel nyílt kiállítás, amelynek rendezői Ricz Péter főmuzeológus és Szekeres Ágnes régész. A tárlatot többféle szemszögből közelíthetjük meg: egyik a régészeti, hiszen nyomon követhetjük az elmúlt korok térségünkön talált leleteit, használati tárgyait egészen a középkorig; a másik az esztétikai, hiszen gyönyörű formákat láthatunk. A kiállítás májusig látogatható Szabadkán, utána Topolyán és Magyarkanizsán nyitják meg, a továbbiakban pedig akár más magyarlakta településen is bemutatható, ahol igény mutatkozik rá, és ha megoldható a szállítása.
Nagysága miatt természetesen csak egy része utaztatható. E páratlan kiállítás kapcsán Ricz Péter főmuzeológussal, a tárlat egyik szerzőjével képzeletbeli időgépbe ültünk, és visszautaztunk egészen az újkőkorig, onnan pedig repültünk tovább a középkorig. Mielőtt azonban elmerülünk a csodálatos, megörökölt tárgyak történelmében, kezdjük azzal, hogy egyáltalán milyen út vezetett a kiállítás megszületéséig.
Mit érez, amikor e nagy tárlat szerzőjeként végignéz a kiállításon?
– Nagy örömmel tölt el, hogy egyáltalán sikerült tető alá hozni. Nagyon nehezen indult, több mint egy évvel ezelőtt kezdtük az előkészületeket. Először is pályázni kellett, elsősorban a Nemzeti Kulturális Alapra számítottunk. Szerencsénkre nyertünk, és ez lökést adott, hogy tovább folytassuk. Azután pályáztunk a köztársaságnál, a tartománynál, majd pedig ez a kiállítás bekerült az évi programunkba, ami azt jelenti, hogy az önkormányzat is segített. Köztudott, hogy a tartományi pályázatoknál Szabadka sajnos csak morzsákat kapott, de még így is összejött egy figyelemre méltó összeg, amivel már lehetett valamit kezdeni. Ezek után nekiláthattunk a tervezésnek. Ez az első régészeti kiállításunk.
Miért választották témájául az edényeket, illetve az edényfejlődés történetét?
– Nyilvánvalónak tűnt, mert általuk a legegyszerűbb megállapítani, hogy egy-egy tárgy mely korhoz köthető. A szakembereknek ehhez elég egy edénydarabka is. A múzeumunk komplex, a régészeti osztály mellett néprajzi, művészettörténeti, történelmi, természeti részlegünk, sőt szakmai könyvtárunk is van. Ezen belül a régészeti osztály rendelkezik a legnagyobb gyűjteménnyel: megközelítőleg tízezer leltározott tárgyunk van, és azon kívül még több mint ötezer, amit a műemlékvédelmi és múzeumi törvény nem kötelez a leltározásra. Ez az ún. stúdiumanyag, ami elsősorban rossz állapotban lévő edénytöredékekből vagy különböző fémtárgyakból áll, és ezért nem kötelező bevenni őket a szakmai leltárba. A tízezer tárgyból végül kiválasztottunk hatvannégyet, amelyek meghatároznak egy-egy kort. Ezeket állítottuk ki, fotóik pedig megtalálhatók a katalógusunkban, ami azért fontos, mert a katalógus a kiállítás tükre.
Mi a tárlat alapkoncepciója?
– Megpróbáljuk a kezdetektől a középkorig bemutatni a tárgyakat. Behatároltuk az időt, hiszen manapság is készülnek használható kerámiatárgyak. Ez azt jelenti, hogy a kerámia nem halt ki a középkorban, csak a mi kiállításunk szorítkozik az újkőkor, vagyis a neolitikum és a középkor közti mintegy nyolcezer vagy akár tízezer évnyi időszakra, ami nem kevés idő.
Repüljünk vissza az első állomásra, a kiállítás útvonalát követve. Hol vagyunk?
– A neolitikumban, amely valamikor időszámításunk, illetve Krisztus előtt 7-8000-ben kezdődik, és elég hosszú ideig tart. Szabadka és környéke abban az időben sűrűn lakott terület volt, ezért sok lelőhelyünk van, és számos régészeti tárgyunk. Nemcsak edények, hanem például csontból készült különféle szerszámok vagy kőbalták. A kiállítás kronológiai sorrendben tükrözi a régészeti korokat. Jön a bronzkor, ami kb. négy-ötezer évvel ezelőtti, és megint csak behatárolhatatlan időszak, igen hosszú, 1500–2000 évnyi időtartamot foglal magában. Utána a vaskor, amiből a mi területünkön valamilyen oknál fogva meglehetősen kevés lelőhely van. Nem igazán tudjuk megmagyarázni, hogy miért. A vaskor a kelta népességhez kötődik, akik végigvonultak ezen a területen, de valószínűleg nem telepedtek le, vagy csak nagyon rövid időre.
Következő állomásunkon kik hagytak itt figyelemre méltó lelőhelyeket?
– A következő régészeti vagy mondhatnám történelmi korszak a szarmatáké vagy a római kor, mivel azonban a rómaiak soha nem szállták meg a Duna–Tisza közét, ezért nem valószínű, hogy Szabadka területén valaha is jártak rómaiak. Ha mégis, akkor esetleg római katonák, akik a szarmaták ellen háborúztak. Tudjuk azt is, hogy ez a terület soha nem került be a római közigazgatásba. Ez érdekes, mert ha rápillantunk a Kárpát-medence térképére, szinte felfoghatatlan, hogy egy olyan birodalom, mint amilyen a római volt az I. és a IV. század között, miért nem szállta meg a Duna–Tisza közét. Megfejthetetlen, mivel ugyanakkor megszállták Dáciát, a mai Erdély egy részét, és logikus lett volna, hogy a két területet összekössék. Abban az időben itt a szarmaták éltek, és nagy régészeti anyagot hagytak maguk után. Úgy tartja a tudomány, hogy iráni nyelvet beszélő, keleti származású nép volt a szarmata. Az elsők, akiknek ismerjük törzsi neveit is, és legalább négyszáz évig éltek ezen a területen. Az biztos, hogy megérték az Attila vezette hunok betörését, akik a négyszázas évek első felében érkeztek a Kárpát-medencébe, és megközelítőleg ötven évig itt voltak.
Ezért nem maradt fenn tőlük nagyobb hagyaték?
– Sajnos igen, ez az idő nem volt elegendő ahhoz, hogy komolyabb régészeti hagyatékot hagyjanak maguk után, pedig jó lett volna egy kis hun kori sarkot kialakítani a kiállításon. A hunokat követően érkeztek az avarok, egy szintén keletről érkező nép, akikről nem tudjuk pontosan, milyen eredetűek voltak, hogyan beszéltek, de háromszáz évig itt tartózkodtak. Róluk azért fontos szólni, mert a tőlük megmaradt kerámiák kivétel nélkül sírokból kerültek elő. Az avarok táborlakó, vándorló életmódot folytató, pásztorkodással is foglalkozó nép volt. Mással is foglalkoztak, főleg háborúskodással, tehát állandó mozgásban éltek. Amikor kisgyerekeknek mesélek róluk, párhuzamot vonok az avarok és az észak-amerikai indiánok között, hiszen jurtákban laktak, nem építettek földbe vájt veremlakásokat. Sajnos ezek a települések mind megsemmisültek, főleg, miután megindultak a mezőgazdasági munkálatok, a mélyszántás. Ezért kerültek elő az edények kizárólag sírokból. Egyébként nagyon érdekesek az edényeik, különösen az ún. sárga edények, amelyek az égetési módszerük miatt színeződtek sárgára. Ez nagyon ritka, és a mai gölöncséreknek is kihívást jelent.
A kiállítás utolsó állomása mennyire gazdag leletekben?
– Tárlatunk a honfoglalással, pontosabban a honfoglalást követő középkori magyar állam történetével fejeződik be, ami nagyon hosszú időszak: fél évezred, a IX. századtól a XVI.-ig. Egészen addig, amíg a törökök meg nem jelentek meg ezen a vidéken. Ez az ötszáz évnyi középkori időszak szintén nagyon gazdag az edények illetően, mert már a IX–X. században, valószínűleg a jó termőföldnek köszönhetően, sűrűn betelepített területnek számít, és települések alakultak ki. Viszont hangsúlyoznunk kell, hogy a középkorban nem az jelentette a település fogalmát, mint manapság. Akkoriban nagycsaládi központok léteztek, talán az egykori tanyavilággal lehetne ezeket összehasonlítani, és egy-egy tanyatömörülés képezett egy települést. A híres Szent István-i törvényben (tíz falu – egy templom) tehát a falu nem a mai értelemben vett falut jelentette, hanem tíz nagycsaládi központot. Ezeket kötelezték arra, hogy építsenek kis pusztatemplomokat, amelyek akkorák voltak, mint például manapság egy nagyobb temetői kápolna. Innen sok lelőhelyünk van, de az edények nem a temetőkből kerültek elő, mert akkor már a kereszténység lépett érvénybe, és az egyház tiltotta a pogány szokásokat, hogy a holttest mellé tárgyakat helyezzenek el. Ennek ellenére a gyűjteményünk nagy százalékát képezik a középkorból származó edénymaradványok, úgyhogy szakmailag tekintve értékes és termékeny időszaknak mondhatjuk.
