Szergej Paradzsanov: Marilyn Monroe, 1980
(A Kilátót Szergej Paradzsanov újvidéken kiállított kollázsaival illusztráltuk. A reprodukciókat Dávid Csilla készítette.)
Önarckép, 1989
Tömpe szivarujjaival apró csipkéket varrogatott össze, hogy pontosan olyan méretűek legyenek, amilyenre a kollázshoz szüksége van. A ragasztócseppbe zárt rovarok akárha borostyánkövek lennének, legördülnek egy elfelejtett herceg köntösének bársonyán. A tüllöket rózsaszínbe áztatta a kisasszonyok ruhájához. A kócos bojtokat reneszánszvörösre festette, hogy kiegészítse vele Az utolsó vacsora abroszát. Kollázsain jól látható, hogy foglalkoztatja a tradíció és annak átalakítása, „átírása”, folyamatos párbeszédet folytat a hagyománnyal, és ironikusan viszonyul hozzá: Az utolsó vacsorán ott látható Sztálin és Hruscsov is.
Filmjei forgatásának hátteréhez igazi hegyeket is kékre festett kékítővel, hogy ne mossa le az eső; aztán még évekig kéklettek a felvétel eredeti helyszínén turisztikai látványosságként,egy fenyőerdő fölött. Sosem használt utólagos trükköket.
Miközben öt évig a fegyenctelepen raboskodott, még esélye sem volt arra, hogy újra filmet forgasson, mégis elkészítette a szereplők makettjét, igazi, méretarányos jelmezekkel, a saját képzeletéből érlelte tovább megvalósítandó alkotásait. A kijevi ügyészhelyettes egy bulvárlapnak nyilatkozva elégedettségének adott hangot néhány korabeli bűnügyben hozott kirívóan szigorú ítélet kapcsán, Paradzsanov esetét is megemlítve: „Paradzsanov, a Dovzsenko Filmstúdió munkatársa, aki erkölcstelen életmódot folytatott, szétzúzta a család kötelékét, lakásából kéjtanyát csinált, szexuális kihágásokat követett el.”
Paradzsanovkeze nyomán mégsem amélysötétA readingi fegyház balladája vagy a De profundis mementójaszületett meg:raboskodása alatt neoreneszánsz, életteli kollázsokkal lepte meg ismerőseit, akiknek csak levelet küldhetett. Elképesztő leleménnyel használta fel a börtönviszonyok között a joghurtospoharakat záró ezüstszálakat, a széttört zománcos bögre smaragdszín darabjait, a rézdrót szálakat, a csokoládéspapírt, a zsákszövet darabkát,az udvaron nyíló vadrózsa virágait lepréselte és kartonra ragasztotta, ilyen alapanyagokból készültek a leendő tárlat képei – melyek mára bejárták a világot.
Nem forgathatott tizenöt éven át.Csak ő tudta biztosan, hogy a tervek egyszer valóra válnak, merthogy a jelmezeket is maga tervezte a filmjeihez. Nem törődött a kor, a viseletek, a helyszín hűségével, őt alapvetően a legendák szépség érdekelte.
Ráadásul a jelmeztervek kiléptek a kollázs síkjából. Megfigyelhető mindegyik alkotáson, hogy nem ér véget a papíron, hanem a kereten folytatódik. Önmagában is lelet mindegyik, a szerző napokat töltött limlomok között, ócskapiacokon, hogy ezeket összegyűjtse, mindegyik egyedi alkotás. Egymás történetét mondják tovább ugyanazon a falon, melyen a film pereg, és megelevenednek ugyanazok a csipkék, kalapok és jelmezek, már nem makettek többé, hanem egy magánmitológia megtestesítői.
A kiállítóteremben egymást váltják a filmek. Némelyiknek nincs is szövege, némelyikben csak áll a kamera, és előtte, mint valami színpadon, váltakoznak a szereplők. Ettől lesz olyan, mint egy meséskönyv. A képi elemek és legendák lebilincselőek.
Egy csoport már lehorgonyzott a fal előtt, volt, aki a laptopjával érkezett, hogy megkérje az ügyelőt a filmek átvételére. Úgy rendelnek nálam, mintha pincér lennék, jegyzi meg az ügyelő. Van, aki az archaikus A gránátalma színére kíváncsi, mások A szurami erőd legendája után kutatnak.Utolsó nagyfilmjét, az Asik Keribet is sokan átveszik.
És ami kihagyhatatlan, az első filmje: a nevezetes Elfelejtett ősök árnyaiban merő látszat az eredeti nemzeti tradíció és a szovjet állami tradíció szembeállítása. Nemcsak azért, mert Paradzsanov nem ukrán, hanem örmény, ráadásul Grúziában született, mégsem ennek volt a megszállottja, hanem a világ titkainak kutatása, a kultúrák és a hagyomány rituális megjelenítése, az ősiség izgatta. Filmjei óriási festmények, képei, kollázsai pedig filmsűrítmények, meg sem érinti semmiféle nemzeti ideológia. Paradzsanov ilyen szempontból megosztó egyéniség: egyrészt minden filmje történelmi, mégsem érhető benne tetten a politikum, nincs benne semmiféle propaganda. Már az a tény is érthetetlen, egyáltalán hogyan forgathatta le magánmitológiáját megteremtő filmjét 1964-ben, amikor mindent áthatott a kötelező közösségi ideológia.
Nem illeszthető paradigmába sem képzőművészként, sem filmesként. 1924-ben született, és 1990-ben halt meg, munkái mégis korszerűek, ma is kortársunknak érezzük.
Paradzsanov megosztó személyiség volt azért is, mert vagy ismerte valaki a művészettét, vagy nem. De aki valaha látta valamelyik filmjét, az biztosan látni akarta valamennyit. És nem is megnézni a tévében, hanem birtokolni, hazavinni, és begyűjteni a kultikus ritkaságok közé.
Hétfőn az újvidéki Művészeti Akadémián méltatták Paradzsanov munkásságát. Nem tudom, mekkora lehetett a tárlat médiareklámja, én véletlenül hallottam róla az utolsó napon. Hálás vagyok Dávid Csillának, hogy eljött, és megörökítette a világhírűvé vált kollázsokat, így most olvasóink is bepillanthatnak a ritkaságok közé. Vasárnap voltak ugyanis utoljára láthatóak a Vajdasági Kortárs Művészetek Múzeumában. Délután fél kettőkor érkezett öt fiatal, szinte ugrándozva mentek végig a falak mentén, őszinte rajongással, hogy mindezt a saját szemükkel láthatják. Mint akik régóta vártak erre a pillanatra: megállni percekre egy-egy misztikus kép előtt, akárha oltár nyílna előttük. Megérezték, hogy vonzáskörébe kerültek. Egy művész, aki ennyit szenvedett életében, műveivel mégis a bizakodását osztotta, azt hagyta az utókorra.
