Barta Júlia, bácsfeketehegyi nyugdíjas óvónő a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség legrangosabb elismerésének a Magyar Életfa Díjnak a kitüntetettje. Ahogyan a megindoklásban áll, a délvidéki magyar kultúra terén végzett több évtizedes áldozatkész tevékenysége elismeréséért vehette át a díjat. A munkásságáért kitüntetett pedagógussal és kultúrmunkással életútjáról beszélgettünk.
Az elismerést a kultúra terén elért eredményes munkásságáért kapta. Mióta tevékenykedik kultúrszervezőként?
– Kezdjem ott, hogy Pancsován születtem, mert édesapám akkor éppen ott volt szolgálatban, a családunk egyébként kishegyesi és magam is ott töltöttem gyermekéveimet. Az óvónőképző befejezése után Hegyesen és Magyarcsernyén dolgoztam, akkor még központilag irányították a kádereket a munkahelyekre. Bácsfeketehegyre 1962-ben kerültem, itt azután családot is alapítottam s a bácsfeketehegyi óvodából is mentem nyugdíjba 1994-ben. Őszintén szólva nyugdíjazásom előtt nem volt szorosabb kapcsolatom a művelődési egyesülettel. Az volt a gyakorlat, hogy az óvodában készített darabjainkat, alkalmi műsorainkat rendszerint bemutattuk a színházteremben is az egész falunak. Nagyon szerettem szervezni ezeket a műsorokat, az akkori úgynevezett őszünnepségeket, vagy télapóvárást, farsangi játékokat... Nyugdíjazásom után ez hiányzott talán legjobban. Férjem sajnos hirtelen elhunyt már korábban, fiaim közül az egyik Zágrábban tanult és telepedett le, a másik pedig Szegeden. Nagyon hiányzott a gyerekekkel való foglalkozás, ezért a művelődési egyesület keretein belül megalakítottam a gyermekszínjátszó csoportot azokból a gyerekekből, akiket még az óvodából ismertem. Jöttek is szívesen, mert azokban az időkben nem nagyon volt hová menniük. 1996-ban csatlakoztunk a valamivel korábban megalakított Vajdasági Magyar Versmondó Egyesülethez. A csoport nagyon tehetséges volt, ezt már megmutatták gyermekszínjátszóként, de versmondóként is számos elismerésben részesültek. A versmondókhoz való csatlakozás valójában szükségszerű is volt, mert a gyerekek megnőttek és mára már ők azok, akik a versmondók egyesületét szervezik. Szeretném megemlíteni név szerint is Fekete Ágnest, Farkas Hajnalkát, Pál Ágnest, Csanak Andreát, Tóth Anitát, Tóth Tildát, Tarkó Lillát és Kelemen Adélt. Később csatlakozott hozzájuk Lódi Andrea, Szatmári Melitta és Kormos Irén is. Ők képezték az első generációt, akik közül nagyon sokan kivételes eredményeket tudhatnak magukénak. A legfontosabb azonban talán mégis az, hogy utánuk azonnal jött a következő nemzedék, majd mind újabbak.
Mára már kizárólag versmondással foglalkozik ez a csapat, de rendszerint kiveszi a részét a művelődési egyesület minden megmozdulásából!
– Versmondóként alakítottuk meg a művelődési egyesület keretében a Podolszki Versmondó Kört és ez a műhely működött és működik most is. Sokéves pedagógusi pályám során nagyon sok tehetséges fiatallal találkoztam, és azt tapasztaltam, hogy többnyire elkallódnak. Úgy gondoltam, ha felkarolomőket, talán nem kallódnak el és nagy elégtétel számomra, hogy sikeresek lettek nemcsak a versmondásban, hanem pedagógusi, drámapedagógusi, gyógypedagógusi pályájukon is. Nagyon sok versenyen vettünk részt és ez hasznos tapasztalat volt mindannyiunk számára. Utazásainkat a művelődési egyesület hathatósan támogatta a legínségesebb időkben is. De nemcsak versenyekre jártunk, hanem itthon is számos műsort adtunk és adunk a mai nap is, s a műsorok sokaságával valójában értő közönséget is teremtettünk. Nagyon büszke vagyok rájuk azért is, mert tanárként, tanítóként, drámapedagógusként, logopédusként is a versmondás mozgalmának szellemét viszik tovább és sikeresek a szakmájukban. Úgy látom, ők is büszkék arra, hogy ennek a csapatnak a tagjai. Ez a díj egyébként amennyire az enyém, annyira az övéké is.
Az ,,alapító tagok” között kizárólag lányokat említett, fiúk nincsenek?
– Az első csapatban valóban nem volt fiú. 2006-ban azonban gyakorlatilag újjá kellett szervezni a versmondók egyesületét és ekkor került a szervezet élére Hajvert Ákos. Valószínűleg ez is ösztönzést adott ahhoz, hogy jelentkezzenek fiúk is, meg valószínűleg azt is látták, hogy ezen a téren is lehet eredményeket elérni. Az idei téli táborban már több volt a fiú mint a lány. Ennek is nagyon örülök, de annak leginkább, hogy egy kis közösségben is sikerült kialakítani egy magas szintű kulturális életet.
A nyugdíjba vonulása előtti időben nem volt igény az ilyen tevékenységre, vagy ön sem kereste ezt a fajta munkát?
Én a tanítást, a gyerekekkel való foglalkozást hivatásként éltem meg. A vers és a mese tanítását a munkám keretében megvalósíthattam, nem volt rá késztetésem, hogy az óvodán kívül is foglalkozzak ezzel. De amikor nyugdíjba vonultam, nagy hiányérzetem támadt. A gyerekkori élmények az ember számára meghatározóak, számomra ilyen volt egyik élményem, amikor az apácák karácsonyi műsort készítettek velünk. Akkor tudatosodott bennem, hogy én is ezt szeretném csinálni. Arra gondoltam, miért ne lennének a mai gyerekeknek is ilyen meghatározó emlékeik. Ezek azok a dolgok ugyanis, amelyek nemesítik a lelket és nyitottá teszik őket más kultúrák befogadására, és kialakul az igényük a kultúra iránt. Nem kell, hogy minenkiből előadóművész legyen vagy kultúrszervező, vagy színész, elég ha megszereti az irodalmat, a verset, és kialakul a kultúra iránti igénye, amire azután időt is tud áldozni.
