A keramikusművész ötvenéves kulturális tevékenységét jutalmazta idén Magyar Életfa díjjal a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség a magyar kultúra napján. Ez jó okot adott egy kimerítő beszélgetésre. A művésznő otthonában járva valóságos kiállítás tárult elém, akárhová néztem, kerámiaalkotásokat pillantottam meg, amelyek az elmúlt ötven év jó pillanatairól és nehézségeiről árulkodtak. Képtelenség nem meghatódni ezektől a műalkotásoktól, hiszen csendes mozdulatlanságukban is fecsegnek a múltról.
Nemes Fekete Edit Szabadkán született, majd Kishegyesen élt.
Hogyan szerette meg a kerámiázást?
– Elemista kisdiákként nagyon szerettem rajzolni, de ez a készség megvolt a két nagynénimben is, apám oldaláról. Amíg ugyanis iskolába jártam, az apai nagyapámnál laktam, mert anyám tanyán élt. Öcsém egy-, én ötéves voltam, amikor apám munkahelyi balesetben, tragikus körülmények között meghalt – fiatalon, erejének teljében. Azt mondják, ezermester volt, így tőle is örökölhettem az iparművészet iránti készségemet. Csípőficammal születtem, így amikor odajutottam, hogy szakmát válasszak, főleg ülőmunkákat ajánlottak: varrónő, óvónő, postai alkalmazott stb. Viszont én olyan iskolába akartam jártam, ahol sokat rajzolhatok. Így jutottam Újvidékre az iparművészeti középiskolába, ahol először a textil felé fordultam, de már első évben beleszerettem az agyagba. Úgy éreztem, tudok vele bánni, és nagyon jó tanárom volt. Hiába mondta az osztályfőnököm, hogy ne válasszam az agyagot, mert mindig sáros lesz a kezem. Nem bírtak lebeszélni róla.
Mit hozott az ezt követő időszak?
– Második óta minden nyaramat művésztelepeken töltöttem, amelyeknek háziasszonya is voltam, de esténként maradt időm kerámiázni. Újvidékre jártam pedagógiai főiskolára, két évben megkönyörültek anyámon, és ösztöndíjat adtak, mondván, talán rajztanárnak jó leszek. Közben, 1965-ben, visszamentem Kishegyesre képzőművészetet tanítani általános iskolában, majd tíz évig ott maradtam, amíg a férjem nem kapott munkát Szabadkán. Átköltöztünk, és utána én is munkába álltam. Grafikai tervezőként dolgoztam, de csak négy évig, mert a betegség levett a lábamról. Nagyon fájt a gerincem, a lábaim, a kezeim. Végül már a főnököm küldött orvoshoz. Műtétek sora várt rám, és mindegyik nagy megpróbáltatás volt számomra. Harminchat évesen veszély fenyegetett, hogy tolókocsiba kerülök. Önmegtartóztató életmódot kellett folytatnom, kímélni a lábaimat, és nem volt szabad elhíznom. Az izmaim így is többször leszakadtak. Huszonnyolc évig őrizgettem magam, de esténként olyan voltam, mint a kifacsart citrom. Azután egyszer az unokám rám ugrott, és mindketten elestünk. Ekkor újból leszakadt az izmom. Az orvosok egyre drágább műcsípőket ajánlottak, amiktől idegenkedtem. Végül Budán egy idős orvos azt mondta, hogy a leszakadt izmok megtapadnak. Először nem nagyon hittem neki, de az idő őt igazolta. Egy év után már erősítettem magamat, és öt éve annak, hogy sokkal jobb állapotban vagyok, mint azelőtt harminc évig. Más a mozgásom is. Úgy érzem, mintha valamiféle pszichikai és fizikai erő szabadult volna fel belőlem. Ez számomra felér a csodával.
A hétköznapok küzdelmei is megjelennek a műveiben?
– Valószínűleg hatnak rájuk. Fiatalon még játszottam a formákkal és a színekkel, úgy éreztem, nekem nyílnak a virágok, nekem csicseregnek a madarak. Azután jött a keserves tapasztalat, hogy az öcsém felesége, kedves sógornőm harminckét évesen hagyta itt három gyermekét. A két kedves nagynénim is meghalt. Hozzám közel álló emberek hagytak itt, és ekkor szembesültem az elmúlással. Közben anyámat és engem is többször műtöttek. Változott a gondolkodásom és az érdeklődési köröm. Elmélkedtem a születésről, elmúlásról, a megváltoztathatatlan dolgokról; a földről, ami a kezdetet és a véget jelenti; az anyáról, aki megszüli gyermekét, hogy az élet folyamatosságát biztosítsa. Örök és megfejthetetlen dolgok foglalkoztattak.
Honnan merít témákat?
– Kezdetben a saját élményeimből és az ezt gazdagító olvasmányokból. A művésztelepeken sok kapott téma serkentett arra, hogy többet olvassak, és úgymond szélesebbre tárjam a kapukat. A vallással is elkezdtem foglalkozni. A vásárhelyi telepen feladott Totem téma kapcsán kezdett érdekelni az őskereszténység, az ősvallás, a néphiedelem és a népi kultúra. Az irodalmi alkotások is hatottak rám. Makón József Attilát dolgoztuk fel, majd Csépe-emlékplakettet készítettem, Szivácon pedig Szentelekyvel ismerkedtem. Mindebben férjem is partner, amíg alkotok, ő felolvas nekem. Az Életjel rendezvényein is megmutathattam a munkáimat. Örülök, hogy Horváth Emmával ez a kapcsolat a nyolcvanas évektől a mai napig tart. Olyan időszak is volt, amikor csak ott tudtam bemutatni a műveimet, általában ünnepekhez kötődve.
Ilyen törékeny egészséggel hogyan birkózik meg a sárral?
– Ez a szobrászat után a legnehezebb képzőművészeti ág, ezért akkora formátumokat csináltam, amekkorákat elbírtam. Viszont Hannoverben a világkiállításon, amikor 2000-ben felkértek, hogy képviseljem a vajdasági kerámiázást, nagy volt a kihívás, ezért megnöveltem a kerámiák méretét. A férjem ekkor vállalta, hogy elvégez minden mást, de egyébként is mindig segített az egészségügyi hullámvölgyeimben.
Otthona valóságos kiállítás. A férje nem tiltakozik emiatt?
– Inkább szereti, mint hogy morgolódna. Érdeklődéssel figyeli azt is, hogyan lépek tovább. Minden újabb sikeremnek örül, akárcsak a fiam, aki már ritkán jön haza. Ők az első kritikusaim, ők látják meg először a műveimet.
Hogyan vészelte át művészként a kilencvenes évek nehézségeit?
– Egy anya-gyermek témájú figurámat 1991-ben kivitték Németországba, ott megtetszett egy galériatulajdonosnak, és szeretett volna egy teljes kiállítást. Engem akkor a menni vagy maradni kérdés foglalkoztatott, így ebből összeállt egy sikeres kiállítás. Viszont két napra rá, ahogy megnyílt, beköszöntött az embargó. A kiállítási tárgyak két-három évig „raboskodtak” Németországban, amíg végül a kultúrát és a sportot föl nem szabadították. Egy hetet kaptam, hogy hazaszállítsam a tárgyakat, nekem pedig útlevelem sem volt. Így egy pesti galéria tulajdonosához kerültek az alkotások, majd több helyen is kiállították Magyarországon. Végül tizennyolc év után kerültek haza a munkáim.
Melyik tárlatára büszke?
– Mindegyikre. Legtávolabbi a hannoveri volt, de kiállítottam Frankfurtban, Dubrovnikban, Grožnjánban, Vukovárban (később azt a múzeumot szétlőtték), Ilokban, továbbá Makón, Budapesten, Baján stb., és persze Vajdaság nagyobb településein. Belgrádban és Aranđelovacon csoportos tárlaton vettem részt.
Kedveli a művésztelepeket?
– Igen, mert a hétköznapi problémáktól mentes körülményeket teremtenek. Külföldön újabb művészekkel találkozok, akik hozzám hasonlóan szintén egy életet töltöttek már a kultúrában, és számít a véleményük. Legutóbbi telepem a bácsfeketehegyi Amfora, amelynek szervezője is voltam.
Hogyan született meg maga az Életfa díj alkotása?
– A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség úgy döntött, hogy díjat alapít azok számára, akik legalább negyven évet eltöltöttek a kultúrában. Engem kértek fel a díj megalkotására. Negyven év szinte egy élet, így eszembe jutott a fa, és ebből lett az Életfa díj, amelyet 2003 óta minden évben készítek.
Amelyet az idén Ön is hazavihetett.
– Furcsa, de a bizottság úgy döntött, hogy ettől függetlenül én is megérdemlem, hiszen ötven éve a kultúrában tevékenykedek. Így gyarapodott a gyűjteményem, és egy Életfa, immár díjként, visszakerült hozzám.
Az unokákat is érdekli a képzőművészet?
– Hat unokám van, a legnagyobbik tizenkét éves, a legkisebbik hat hónapos. Amikor eljönnek, nagy az öröm, azonnal gyurmázni, rajzolni, festeni akarnak. Mindig kiégetem a munkáikat, hogy megmaradjanak emlékbe.
