Tíz évig belgrádi zenekarban, harminchárom évig a Szabadkai Zeneiskolában dolgozott, és megjelentett hat könyvet. Pekár Tibor hegedűművész csak azért tette le olykor kezéből a vonót, hogy tollat ragadjon, hiszen a muzsikálás és az oktatás mellett zenekutatással is foglalkozott. Gazdag pályájának néhány állomásán időztünk el, és beszélgettünk azokról az időkről, amikor még pezsgő volt nálunk a zenei élet.
Pekár Tibor (fotó: A. Juriga)
Kiskora óta jelen van a zene az életében?
– Topolyán éltünk, ahol akkoriban nem volt zeneiskola, viszont megnyílt az azóta sokat emlegetett járási színház, és a színészek mellett szükség mutatkozott zenészekre is. A színház ezért tanfolyamot indított, amelyre lehetett jelentkezni. Apám jó barátságban állt a vezetőjével, Kovács Istvánnal, aki biztatta apámat, hogy adjon be hegedülni. Kiderült, hogy „van fülem”. Habár a családomban senki sem volt hivatásos zenész, mégis muzikális családban nőttem fel. Édesapám is több hangszerhez konyított, de csak amatőr szinten. Névnapok és születésnapok alkalmával, amikor összejött a család, nagy nótázások zajlottak nálunk. De nemcsak olyankor, hanem a hétköznapokon is. Manapság ritka, hogy nyitva legyen egy ház ablaka, és kihallatsszon a háziasszony éneke. Ez akkoriban gyakori volt: nótáztak, daloltak az asszonyok, így édesanyám is. Mellette gyerekként nagyon sok operettrészletet, nótát és akkori slágert megismertem. Mondhatni tehát, a zenében nőttem fel, és magától értetődő volt az is, hogy helyem van a tanfolyamon.
A zenélés azonnal magával ragadta?
– Elég szépen haladtam, habár messzemenően én voltam a legfiatalabb. A cél az volt, hogy a részvevőket minél hamarabb kiképezzék zenekari muzsikusnak. Az én esetemben ez két év alatt megtörtént, úgyhogy kilencévesen már beülhettem a topolyai színház zenekarába, tehát hatvan éve vagyok zenekari muzsikus. Itt ugyanis nem álltam le, folytattam a tanulmányaimat. Az elemi iskolát Topolyán végeztem el, Szabadkán pedig a gimnázium mellett a zeneiskolába is beiratkoztam, és pótoltam mindazt, amit nem kaphattam meg a tanfolyamon. Hegedülni már valamennyire tudtam, de nem voltak letett vizsgáim, úgyhogy az elkövetkező öt év alatt elsajátítottam a tíz év anyagát.
Ekkor már nem volt kérdéses, hogy a zenét választja hivatásául?
– Igazság szerint sok minden érdekelt. Bevettek ugyan a filharmóniába, az iskola zenekarának koncertmestere lettem, az ifjúsági fesztiválon is jelen voltam, sőt még a tanítóképzőbe is hívtak kisegítőnek egy kis zenekarba. Lépten-nyomon muzsikáltam, de más dolgok is foglalkoztattak. Szerettem az irodalmat, a képzőművészetet, az idegen nyelveket, a földrajzot, alig volt tantárgy, ami nem érdekelt. Emiatt még akkor is bizonytalan voltam, amikor már megvolt a zeneiskolás és középiskolás diplomám. Nagyon vonzott a matematika, és igazából az volt a kedvenc tantárgyam. Azt gondoltam, ha én szeretem a matematikát, akkor mással is meg tudom szerettetni, és biztosan jó matematikatanár leszek. Egyik tanárom viszont erről még időben lebeszélt, azt mondta, megőrültem, ha mindennap matematikai feladatokat és dolgozatokat akarok javítani. Meggyőzött, hogy folytassam a zenélést, mivel matematikatanárból van elég, hegedűsből pedig nincs. Topolyán nem volt egy szál se, akinek zeneakadémiai végzettsége lett volna. Akkoriban ugyanis még mindig inkább számítottam Topolyainak, mint Szabadkainak. Maradtam tehát a hegedűnél. Felvettek Belgrádba a zeneakadémiára, és még mielőtt a tanítás elkezdődött volna, elhelyezkedtem, mert a szüleim nem győzték volna anyagilag a taníttatásomat. A Jugoszláv Néphadsereg Szimfonikus Zenekarában játszottam, és sok szép élményben volt részem. Nagy műveket adtunk elő, kiváló hazai és külföldi karmesterekkel, szólistákkal, és rengeteget turnéztunk. Utóbbi kicsit a tanulás rovására ment, mert sokszor épp vizsgaidőszakban utaztunk. Azután ez is megoldódott. Manapság nem is értem, hogyan, bizonyára azért, mert fiatal és bohó voltam, tele energiával. Bejártuk Jugoszláviát, és Európa szinte valamennyi országába eljutottunk, de nagyvárosokban soha nem szalasztottam el az alkalmat, hogy képtárakba, múzeumokba látogassak, még akkor is, ha ráment az ebédidőm. Jómagam is festegettem, rajzolgattam.
Amikor Szabadkára hívták tanítani, első szóra „gyökeret eresztett”?
– Nős voltam már akkor, és a feleségem is hegedült. Erősen gondolkodóba estünk. Nekem tetszett a zenekari élet, a sok utazás, és végül rábólintottunk, habár egy kicsit idegenkedtünk attól a munkától, ami ránk várt. Azelőtt soha nem tanítottunk, és tudtuk, hogy az egészen más, mint zenekarban játszani. Ugyanakkor a zenekarban az ember úgymond egy „csavar a gépezetben”, a zeneiskolában pedig fontos szerepe van egy tanárnak. Ilyesmiken morfondíroztunk, majd hazajöttünk, és belevágtunk az új feladatba. Szemináriumokra jártam, gyűjtöttem a zenei anyagokat, mert a zeneakadémián nem készítettek fel bennünket kellőképpen a pedagógiai munkára. Közben játszottunk a filharmóniában is, én koncertmester voltam, a feleségem pedig a helyettesem. Igény volt arra is, hogy szólóban és duóban játsszunk. Vonósnégyest alapítottunk, azután létrehoztuk a Szabadkai Kamarazenekart. Azt is feladatunknak tűztük ki, hogy ne csak játsszunk, hanem neveljük is közönséget. Főleg a fiatalok számára tartottunk ún. oktatókoncerteket, amelyekkel bejártuk Vajdaságot.
Mi a helyzet zenei téren manapság?
– Szerintem csökkent az érdeklődés a zenetanulás iránt. Nem lehet vele elhelyezkedni. A szülőknek nagyon meg kell gondolniuk, hogy mire adják a gyereküket, és biztassák-e őket a zenetanulásra. Ez egy fáradságos és drága tevékenység. Nagy odaadást igényel, és nem lehet mellesleg foglalkozni vele. Hivatásszerűen kell végeznie annak, aki ezzel akar boldogulni. Alapszinten persze sokan megtanulhatják. Családunkban nemcsak a feleségem, mindhárom lányom is képzett zenész. Sajnos szerteszéjjel vannak, és legnagyobb bánatomra nem tudunk összejönni, pedig számomra nincs nagyobb öröm, mint amikor együtt muzsikálnak.
Hat könyvet is megjelentetett. A zenekutatás új irányba terelte?
– Nem tettem félre teljesen a hangszert, de előkerestem a tollamat. Amikor a Szabadkai Filharmónia 75. évéhez közeledett, arra gondoltam, kiböngészem a múltját. Ezt először dióhéjban jelentettem meg, de a régi újságokat lapozgatva sok érdekességre bukkantam még rá. Úgy döntöttem, összegzem ezeket, hátha valaki még hasznát veszi. A Létünk akkoriban egy pályázatot hirdetett meg, amelyben épp vajdasági vonatkozású zenetörténeti munkákat vártak. Beküldtem, és kedvező fogadtatásra talált. Ez lökést adott a további kutatásra, de nem kellett nagyon nógatni. Szeretek régi újságokban böngészni, sok mindent utólag veszek észre, és többször előkapom a régi lapokat. Nálam a begyújtás is körülményes, sokszor még a kályha előtt ülve is újságot olvasok, mert felfedeztem benne valami érdekeset.
A Szabadkai Filharmónia száz éve alkalmából 2009-ben jelentett meg könyvet. Készült erre a jubileumra?
– Valójában az Életjel gondozásában 2005-ben kiadott, Azenekari muzsikálás kétszáz éve (1803–2003) Szabadkán című kiadvány bővített változata ASzabadkai Filharmónia száz éve: 1908–2008 című könyv, amely díjat is kapott. De írtam könyvet például Szabadka zenei életéről és a Szabadkai Zeneiskoláról is.
Az életét tehát minden szempontból meghatározta a zene?
– A zenében nőttem fel, és állandóan a zenében éltem. A tudást mindig siettem átadni. Valahol állandóan az általános műveltségre törekedtem, de rájöttem, hogy ez veszélyt rejt. Utólag ébredtem rá, hogy okosabb kevesebbet markolni és többet fogni. Nálam ez sajnos fordítva volt. Az életemet viszont visszavonhatatlanul meghatározta a zene. Ennek kapcsán mondhatom el azt is, hogy soha nem dolgoztam, mert ha mindez számomra munkát jelentene, már rég abbahagytam volna.
