Feri atyát szerette a nyája.
Pontosabban megszerette. A szeretet kivívása nyilvánvalóan nem egyik pillanatról a másikra történik, nem úgy megy az, hogy egyszer csak jött az új pap, valahonnan az ismeretlenből, és a nyáj már abban a pillanatban szerette is. Ez egy folyamat, a közösség bizalmát, szeretetét el kell nyerni, és Feri atya ebben sikeres volt. Hogy ezt a sikerét minek köszönhette, azt nem biztos, hogy pontosan meg tudnám mondani, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ebben kulcsszerepe volt a következő mondatnak:
– Hát maga, szigíny, hogy van?
Abban sem vagyok egészen biztos, hogy a magyar nyelv betű- és írásjelkészlete alkalmas arra, hogy visszaadja azt a módot, ahogyan Feri atya ezt a „szigíny”-t kiejtette. Az első, a rövid „i” hang kicsit hajlott az „e” felé, de ha le kellene írni, az ember mégis inkább az „i” betűt választaná, a második, a hosszú „í” hang volt a hangsúlyos, egy kicsit természetellenesen hosszan elnyújtva, de az egész szónak, ahogy mondta, volt egy dallamossága, melódiája, szinte énekelte, nem is mondta, úgyhogy az ember érezte, ezt nem csak úgy mondja, őszinte, mély érdeklődés van a kérdés mögött. Feri atya szinte kizárólag kerékpárral közlekedett, szerintem kérdéses, egyáltalán tudott-e gépkocsit vezetni, és ha meglátta nyájának valamelyik tagját, általában már jó messziről, vagy ötven-száz méterről elkezdett jó nagy hangon „hát maga szigíny hogy van”-ozni, nemegyszer le is szállva a kerékpárról, hogy bevárja a válaszadót és a választ.
A nyáj eleinte kicsit furcsálkodva fogadta ezt a kérdést és ezt a viselkedést, mint általában mindent, ami szokatlan, de aztán rájött – nem annyira tudatosan, inkább ösztönösen, ahogy egy közösség meg szokta érezni, mi a jó és mi a rossz –, hogy Feri atya nem különc, nem elmebeteg és nem képmutató, hanem egyszerűen ilyen. Az ő számára ez a kérdés jelentette tulajdonképpen a köszönést, sőt nemcsak azt, annál többet, mert szemlátomást választ is várt a kérdésre, azaz érdeklődött a nyáj tagjainak sorsa-baja iránt. Így aztán Feri atya nyájában szép lassan mindannyian „szigínyek” lettünk, mert a kérdés mindenkihez pontosan ugyanígy szólt, változatlan formában. A „szigíny” valószínűleg a keresztnevet helyettesítette, főleg az első időkben, amikor még az atya nem is ismerhette nyájának minden tagját név szerint.
A szigínyek nyája tehát szívébe fogadta atyját. Az egyházkerületben felpezsdült a vallási élet, a misékre a templom dugig telt emberekkel, a jámbor atya kérésre mindig házhoz ment, és megszentelte az új házat, vagy a górét, ha kellett, rendszeresen foglalkozott a hátrányos helyzetű gyermekekkel, gyóntatott, temetett, keresztelt. Feri atya tehát tette a dolgát, lelkiismeretesen és odaadóan foglalkozott, törődött a nyájával, így nem is csoda, hogy annak körében egyre nagyobb népszerűségre tett szert.
És akkor az történt, hogy – Feri atyát áthelyezték! Átvezényelték egy másik városba, egy másik templomba, hogy ott (is) szervezze újra a nyájat. Akkor meg az történt, ami – nem tudom, csak gondolom – egyre ritkábban történik meg ebben a szellemi értékektől egyre inkább elrugaszkodó világban. A szigíny nyáj aláírásgyűjtésbe kezdett. Ne vegyék el tőlük pásztorukat. Petíciót intéztek a felsőbb egyházi instanciákhoz, melyben kérték, hagyják meg nekik szeretett atyájukat. És ami akkor történt, az számomra egyáltalán nem volt meglepő. Nem történt semmi. Azt nem tudom, hogy a felsőbb egyházi instanciák egyáltalán méltatták-e valamilyen válaszra a nyájat, mindenesetre az biztos, hogy kérésük nem talált meghallgatásra. Feri atyát áthelyezték.
Abban sem vagyok egészen biztos, hogy a magyar nyelv betű- és írásjelkészlete alkalmas arra, hogy visszaadja azt a módot, ahogyan Feri atya ezt a „szigíny”-t kiejtette. Az első, a rövid „i” hang kicsit hajlott az „e” felé, de ha le kellene írni, az ember mégis inkább az „i” betűt választaná, a második, a hosszú „í” hang volt a hangsúlyos, egy kicsit természetellenesen hosszan elnyújtva, de az egész szónak, ahogy mondta, volt egy dallamossága, melódiája, szinte énekelte, nem is mondta, úgyhogy az ember érezte, ezt nem csak úgy mondja, őszinte, mély érdeklődés van a kérdés mögött. Feri atya szinte kizárólag kerékpárral közlekedett, szerintem kérdéses, egyáltalán tudott-e gépkocsit vezetni, és ha meglátta nyájának valamelyik tagját, általában már jó messziről, vagy ötven-száz méterről elkezdett jó nagy hangon „hát maga szigíny hogy van”-ozni, nemegyszer le is szállva a kerékpárról, hogy bevárja a válaszadót és a választ.
A történet itt akár véget is érhetne, de az élet, mint tudjuk, mindig megy tovább, még akkor is, ha egyházkerületi. Új papot kaptunk. Ő már sok mindenben máshogy képzelte el a nyáj életének megszervezését, mint elődje. (Általam feltételezett) hitvallásának központi tétele szemmel láthatóan és füllel hallhatóan az, hogy a nyáj lelki üdve a legbiztosabban a gyakori harangozással érhető el. Ez az atya ugyanis valami egészen ritka függőségben szenved. Harangfüggő. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy a pszichológia tudománya már képes leírni ennek az igen ritka típusú függőségnek a pontos diagnózisát, mindenesetre mi, a nyáj itt maradt tagjai, különösen a templom közelében élők, pontosan tudjuk, hogy egy nagyon is létező dologról van szó. Élénk, harsány és főleg hosszú harangjátékokat hallgatunk ugyanis minden áldott nap, több tucatszor, reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, januártól decemberig. Vasárnaponként reggel hat órakor felülünk az ágyunkban, mi, árván maradt szigínyek, és a napi adagunk első harangbúgásait hallgatva azon töprenkedünk, vajon Feri atya most hol van, hogy van.
Jól van. A múltkor találkoztam vele egy fogadáson. Semmit sem változott. Magát visszasírja az egykori nyája, atyám, mondtam neki. Hát, tudja ő azt. Még petíciót is írtak az érdekében. Hát igen, hallotta ő azt. De nem sok eredménnyel járt, mondtam. Hát nem, mondta.
