A tizenhét éves Folklórközpont megalakulása óta ér el nemzetközi megmérettetéseken kiváló eredményeket, emellett szakmai tanulmányutakat, népművészeti táborokat és terepi gyűjtést szervez. Berkeiben hímző-, szövő- és fazekasképzések zajlanak, de a vert csipke készítésének is figyelmet szentelnek. Tájházi tevékenységgel foglalkoznak, valamint népművészeti hírlevelet küldenek szét azoknak, akikkel jó kapcsolat ápolnak.
Raj Rozáliával, a VMF koordinátorával szabadkai székházukban beszélgettem szervezetükről és népi értékeinkről.
Mi indította el a folklórközpont működését?
– Mielőtt Nagy István, a VMF szakmai tanácsosának kezdeményezésére és átgondolt tervei alapján létrejött volna a központ, mi már a nyolcvanas évektől Vajdaság egész területén terepi néprajzi gyűjtést végeztünk. István részese volt még annak a világnak, amikor Temerinben folyamatosan szerveztek táncházat, amiből mára már semmi sem maradt. Ebből adódóan úgy gondoltuk, hogy érdemes összegyűjteni és leírni az adatokat, mivel ilyen jellegű, átfogó néprajzi gyűjtés sohasem történt vidékünkön hivatásos szakemberek részéről. Tudtuk, hogy ehhez megfelelő képesítést kell szereznünk. Az addigi tapasztalatainkat rendszerezett formába kellett öntenünk, amely megfelel az igényeknek. A folklórközpont tehát többéves előkészület után jött létre, az ének, a zene, a tánc területén tevékenykedők kérésére. Szükség mutatkozott egy olyan szervezetre, ahol a magasabb szakmai szint elérése érdekében zajlik tevékenység. Folklórközpontunk tehát nem a művelődési egyesületek programját vette át, hanem egy teljesen új irányt mutatott meg. A folyamatos képzésszervezés lett az elsődleges cél, és ennek mára komoly eredményei vannak a vidékünkön. Közvetlenül a szervezet megalakulása után folklórközpontunk – topolyai helyszínnel ugyan, mert ott voltak adottak a feltételek – C kategóriás néptáncoktatói tanfolyamot indított. Ez akkoriban is pénzfüggő volt, és mivel itthon nem lett háttérintézménye, rövid életű volt. Mégsem könyvelhető el kudarcnak, mert a tanfolyam akkori hallgatói ma élvonalban levő táncegyüttesek vezetői. Később még egy kezdeményezésünk volt: itthoni érdeklődőket készítettünk fel a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc szakán való felvételizéshez. Ennek köszönhetően mára csaknem tízen szereztek diplomát; mások már a kitaposott utat követik, és ez is volt a célunk. Az idő múlásával viszont azt tapasztaltuk, hogy sokan hasonló képzéseket szerveznek, ezért mi félreálltunk. Úgy gondoltuk, hogy kevés az itt élő magyarság ahhoz, hogy több szervezet is ugyanazt a feladatot vállalja fel. A szervezetünk működésének mindig is az volt a lényege, hogy azon igyekezzünk lendíteni, ami a háttérbe került. A néptánc tehát sínen volt, de függetlenül attól, hogy hány tanfolyam jött azóta létre, az ötlet a folklórközpontból indult.
Melyik lett a következő újabb nagy feladat?
– Újabb fontos teendőbe vágtunk, amelynek még évek múltán is a kezdetén vagyunk: ez pedig a kézművesképzés, avagy a kismesterségek továbbéltetése. Az ének-zene-táncnak elválaszthatatlan része a népviselet, amelynek alapja a hímzés. Mi 1996-tól folyamatosan foglalkozunk a hímzőkkel, innentől viszont beindult – az akkor még ritkaságszámba menő – iskolarendszeren kívüli, kultúrán belüli – felnőttképzés. Ez a kétszer száznegyven órás tanfolyam nem a minták cseréjével, szabadprogramos összejövetellel és a kreativitás mindenáron történő favorizálásával történik, hanem kemény munka folyik. Furcsamód, ahogyan ellenállásba ütközött a folklórközpont megalakulása azok részéről, akiktől a legnagyobb segítséget vártuk, ugyanúgy ez a fajta képzésrendszer is, amit viszont mi eredményhozónak látunk. Ezek az eredmények kézzelfoghatók, és gazdagítják az itt élő magyar közösséget. Amivel mi foglalkozunk, az továbbra is „fehér folt”, hiszen a magyar nyelv oktatása – hála Istennek! – az óvodától az egyetemig folyik, a népzene tanítása ugyancsak (habár szerintem nem kielégítő szinten), és a néptánctanulás is elérhető a fiatalok számára.
Mást jelent manapság a hagyományápolás, mint régebben?
– Amikor még otthon, Doroszlón éltem, a lakodalom nem arról szólt, hogy meghívjuk a fiatalokat, és érezzék jól magukat. Ott volt a családból a legidősebb is, mert ekkor ismerték meg egymást a két család tagjai. Az idősek nem álltak félre – mint manapság –, ha táncról vagy énekről volt szó. Ellenkezőleg: ők vitték a hangot. Emlékszem, amikor kicsi voltam, én is az idősek ölében ültem, és tanultam a népi értékeinkről. Az sem volt ritka, hogy a déd- vagy nagyszülők megfogták a kisgyerek kezét, és együtt táncoltak. Abban a világban a gyerek sose mesélt a felnőttnek, ez fordítva történt. A mai mesemondó gyerekekből nem nagyon nevelődnek ki mesemondó felnőttek, mivel a hagyományok átadása a feje tetejére állt. A mesélés megmaradt a gyerekeknek, piros pontot kapnak érte az iskolában, de ez a népi értékek és a hagyományápolás szempontjából jelentéktelen. Szervezetként épp emiatt soha nem jutott eszünkbe például mesemondó versenyeket rendezni. Ha már itt tartunk, egyes kifejezéseket – például hagyományápolás, hagyományunk továbbéltetése és népművészet – elbagatellizálva halljuk és látjuk vissza Istvánnal. Szinte szlogenként használják egyesek a műsorok beharangozásánál, nem törődve a tartalommal és a színvonallal. A VMF felvállalta a tárgyalkotó népművészet továbbéltetését. Istvánnal Doroszlón 1993. és 1999. között minden téli szünetben hímző- és hagyományápoló tábort szerveztünk általános iskolások részére, ahova egész Vajdaság területéről érkeztek diákok. A hímzőtanfolyamunk felnőtteknek 1996-ban indult, és az alapképzés résztvevőinek igényére indítottunk második évet.
Mit foglalnak magukba a képzések?
– Az alapképzés is elméleti és gyakorlati részből áll, és az összes tanfolyamunk a néprajztudományra épül. Minden képzésünkön hivatásos néprajzi előadók és történészek voltak jelen, mivel a társtudományokat is segítségül hívtuk. Ezek közül legtöbb óraszámmal történelmet, művészettörténetet, a néprajzon belül pedig táji tagolódást, hagyományismeretet és életmódot tartottunk. A gyakorlati rész az alapképzés negyven százalékát teszi ki, de ebben is van elméleti oktatás: a szakmai- és az anyagismeret. A szövőiskolánkat 2003-ban indítottuk, 2005-ben pedig a fazekast. Nem a magyarországi programokat másoljuk le, de az ott szerzett tudásunk alapján olyan programot állítunk fel, amelyet a vajdasági magyarokhoz igazítottunk, de odaát is lehet vele érvényesülni. A képzetlenség egyébként ezen a területen is problémákat okoz. Sokkal nagyobb ugyanis azoknak a tábora, akik – a népművészet és a hagyományápolás mögé bújva – képzetlenül is vállalnak irányítást, és népi értéket nem mutató tárgyakat gyártanak. A népi kézművesség területén a hímzők tábora a legnépesebb, talán mert ehhez nem igazán kell eszköz, és épp ezért az ő esetükben mutatkozik leginkább szükség képzésre. Érdekes, hogy Magyarországon gyakran egy néprajzi egyetemet végzett személyből népi kézműves is válik, de ilyesmire nálunk az elmúlt húsz év alatt nem volt példa. Úgy látszik, hogy itthon a néprajzosok részéről nem fogalmazódott meg ilyen igény, tárgyi kultúrával senki sem foglalkozik.
Mi lendítene népművészetünk helyzetén?
– A politikum odafigyelése lényeges lehet. Folyamatosan azt reméljük mi is, hogy a vajdasági magyar politikum jelentőséget ad a mi törekvéseinknek is, és a kézzelfogható eredményeinket számon tartja, 2006-ban ugyanis mindenféle támogatást megvontak tőlünk. Márpedig a politikai akarat ebben a kérdésben is az itt élő magyarság nagy hasznára válna. A kézművesek folyamatos képzése nemcsak a tudás megszerzését jelenti, általa erősödik az identitástudatuk, a termékeik gyártása által pedig a népi értékek továbbéltetését szorgalmazzák. Fontos az is, hogy tárgyaikat értékesíteni tudják, mert ezzel már az itt- és megmaradásunk témája érintődik. A folklórközpont tanítványai közül ugyanis sokan mára vállalkozók. Partnert keresünk ahhoz is, hogy megfelelő módszerekkel foglalkozzunk az iskolásokkal. Ne az legyen, ami most van, hogy mire ötödikes lesz a gyerek, már nem kér a népművészetből, és a táborokban már nem kézművesként szeretne jelen lenni, hanem csak a táborok szórakoztató része érdekli. Mindenképpen törekednünk kell arra, hogy a gyerekek már óvodás koruktól megfelelő módon ismerkedjenek meg a népművészettel. Nagyon örülünk, hogy megkeresett bennünket az Óvóképző Főiskola, és két alkalommal is eljöttek hozzánk a hallgatók. Hamarosan egyébként ismét beindítjuk az alapfokú képzést végzett és záróvizsgát tett szövők, hímzők, fazekasok számára a második évet, amely már szakkörvezetői képzést ad. Erre várjuk a jelentkezőket. Továbbra is tehát az utánpótlás-kineveléssel és azoknak a területeknek a felölelésével foglalkozunk, amelyben nagy hiányosság mutatkozik.
Vertcsipke-készítés magas fokon
