Az EmArt műhely 2002-ben Studio Bravo néven alakult Szabadkán, mai nevét 2008-ban vette fel. Az EmArt mögött tíz mozgalmas év van megszámlálhatatlan díjjal, tárlattal és utazással. A műhely diákjai szinte a világ minden pontjáról kaptak már díjakat, olyan távoli ország pályázatain szerepeltek sikeresen, mint például Finnország, Portugália, Mexikó, Kína, India, Banglades, Irán, Libanon vagy Oroszország.
A tizedik jubileum alkalmából tárlatot szerveztek Szabadkán, a diákok rajzait pedig időről-időre napilapunkban is megjelentetjük. Ezt tartja legfontosabbnak Grubanov Martinek Emília, az EmArt műhely mentora, akivel a képzőművészeti műhelyről beszélgettünk.
Az elmúlt tíz évben hány tagja volt a műhelynek?
– Nehéz megmondani, mert egyesek csak néhány hónapot vagy egy évet jártak, de ha azokat számolom, akik minimum két évet itt voltak, akkor legalább százötven. Nem szeretek túlozni vagy a hasamra csapni, és úgy mondani számadatokat. Egy ún. mindentudó jegyzetfüzetet vezetek, amelybe mindent pontosan lejegyzek. Jelenleg egyébként hatvanan járnak, öt csoportba elrendezve, de nem korosztályonként, és szombatonként tartjuk a foglalkozásokat. A műhely legfiatalabb tagja ötéves, a legidősebb tizenöt.
GÖBLÖS Dorina ( 4. osztály) – A játszótéren
Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
– Studio Bravo néven indultunk 2002-ben. Eleinte az Ivo Lola Ribar Általános Iskola (mostani Széchenyi István) tanítónője voltam, az egyik tanítványom, Szaghmeiszter Alida szülei pedig nyomdát tartottak. Valójában már akkoriban azon gondolkodtam, hogy jó lenne iskolán kívül is foglalkozni azokkal a gyerekekkel, akik szeretik a képzőművészetet. Miután Alidáék befejezték a negyediket, átkerültem a Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolába – ahol jelenleg is tanítok – nemsokára rá pedig Alida apja, Szaghmeiszter Zoltán felkeresett a képzőművészeti műhely megnyitásának ötletével. Azt tapasztalta ugyanis, hogy lánya felsősként már nem rajzol annyit, mint korábban, holott azelőtt nagyon szeretett. Elmondta a működési feltételeket, amik több mint megfelelőek voltak számomra. Úgy éreztem, mintha teljesült volna az álmom. Igazából csak egy feltétele volt, hogy a műhely a nyomda nevét viselje. Magamban azt gondoltam, hogy teljesen mindegy, mi a neve, így 2002 februárjában megalakult a Studio Bravo képzőművészeti csoport, tizenkét gyerekkel. Örültem, hogy iskolán kívül is azzal foglalkozhatok, ami nagyon érdekel, mert a magyar nyelv és irodalom mellett a képzőművészet a kedvencem, ebben találtam meg magam leginkább. Ez sem véletlen, egyszer úgy alakult, hogy egy tanévet felsősöknek taníthattam képzőművészetet. Ekkor ébredtem rá, hogy csaknem pályát tévesztettem.
Milyen új kihívásokat hozott a műhely?
– A felsős diákokat. Tartottam tőlük egy kicsit, mert a rajztanároktól legtöbbször azt hallottam, hogy a hetedikeseket és a nyolcadikosokat képtelenség rajzolásra bírni. Azután mégis jó tapasztalatokat szereztem.
Megterhelő-e folyamatosan a pályázatokat bújni? Hogyan nézett ez ki a kezdetekben?
– Most már nem, mert sok pályázat évente ismétlődik. Ha valahova jelentkezünk, következő évben már elküldik a felhívásukat. Ezenkívül persze én is böngészem a világhálót, de már sokkal kevesebb idő megy el ilyesmire, mint a kezdetekben. Régebben sokkal kevesebb lehetőség nyílt, én sem voltam jártas, és az internet sem volt széles körű használatban. Leginkább arra törekedtem, hogy személyes kapcsolatokat építsek ki képzőművészeti berkekben. Ennek köszönhetően a diákokkal eljuthattunk különböző táborokba, így például Portugáliába is. Sok külföldi kollégával vettem fel a kapcsolatot. Nagy segítségemre van a már előbb említett mindentudó füzetem, ahova bejegyzem a pályázatokat, a résztvevőket és sok minden mást, hiszen előfordulhat, hogy a díjak csak egy év múlva érkeznek. Emberfeletti lenne minden információt fejben tartani, mivel párhuzamosan az iskolás diákok rajzait is küldöm pályázatokra. Évről-évre több a pályázat, de azokat kerüljük, amelyeknél részvételi díjat kell befizetni. Azok nem annyira szimpatikusak a számunkra.
Mely technikákat szeretik a gyerekek?
– Az alsósok a vegyes technikát, amikor több rajzeszközt használunk egy rajz elkészítésekkor, például a viaszkaparást vízfestékkel. A felsősök pedig szeretik a linómetszést és a hidegtűt. Mivel vegyes korúak a csoportok, előfordult, hogy valaki hétévesen akarta kipróbálni a hidegtűt.
Miért járnak vegyes korú csoportokba a diákok?
– Az első elképzelésem természetesen az volt, hogy korosztályonként alakítom ki a csoportokat. Ez viszont kivitelezhetetlen volt, más szakcsoportok vagy a szülők elfoglaltsága miatt. Vagy épp amiatt, hogy különböző korú testvérek járnak ide, a szülőnek pedig nehéz lenne egy nap többször fordulni velük. A csoportok nyelvileg is vegyesek, így a rajzolás mellett egymás nyelvét is tanulhatják és gyakorolhatják a diákok. Ez is egy plusz, mint ahogy egymás megismerése, elfogadása és megbecsülése.
Hogyan viszonyulnak egymáshoz az alsósok és a felsősök?
– A kicsik szeretik a nagyok társaságát, és mindig azt akarják csinálni, amit ők. Engem is meglep, némelyik alsós nagyon kitartó abban, hogy egy olyan technikát próbáljon ki, amit későbbre terveztem. Ilyen például a linómetszés, amihez erő is kell. Korábban ötödik után kezdtünk bele, úgy gondoltam, addigra megerősödik hozzá a kéz. Azóta viszont kénytelen voltam leereszteni a határt harmadikosra, mert egyszerűen képtelenek kivárni. Egyesek már ekkor elkészítik az első linót, míg mások nehéznek találják, és egy ideig még nem kérnek belőle. Ha viszont a kicsik valamivel nem boldogulnak, a nagyok szívesen segítenek nekik.
Gondot okoz-e manapság a képzőművészethez szükséges minőséges anyagok beszerezése?
– Elég nehéz. Eleinte mindenki otthonról hozta a rajzfelszerelését. Azután kiderült, hogy az úgy nem jó, mert egyesek silányabb eszközökkel érkeztek, ezek kihatottak a rajz kivitelezésének minőségére, és lett nagy sírás. Ugyanakkor azt se várhattam el, hogy a szülők két rajzdobozt készítsenek: külön a műhelybe és az iskolába. Emiatt árjegyzéket készítek, a szülők pedig beadják a pénzt. Ebben az is jó, hogy a diákok a közös felszerelésre jobban ügyelnek, és megtanulják a mérsékletes használatát is. Miután pedig megszületnek a rajzok, CD-re másolom a szülőknek. Utána ugyanis pályázatra küldöm az alkotásokat, de azért szeretnénk megőrizni emlékbe is. A rajzolás tehát csak egy folyamat kezdete, és rengeteg az ún. utómunka.
Értékelik a szülők a gyerekek munkáit?
– Legtöbbször igen, és nagyon megörülnek, amikor a Jó Pajtásban, a Magyar Szóban vagy más lapokban megjelennek. Ez egyaránt motiválja a szülőket és a gyerekeket is. A díjakról nem is beszélve. Természetesen negatív példák is akadnak. Köztudott, hogy az EmArt számtalan díjat tud magáénak, és emiatt néhány szülő túlzottan ambiciózus. Kizárólag a verseny miatt íratja be a gyerekét, és ha egy-két hónapon belül „még mindig” nincs díj, akkor kétségbeesik. „Nincs varázspálcám!” – idézem ilyenkor Boros Györgyöt, akitől sokat tanultam, és akire felnézek. Türelemre van szükség, és előbb-utóbb jön az elismerés is. Nagyon ritka az, hogy valaki négy éven belül ne kapjon díjat, mivel sok pályázatra küldöm az alkotásokat, a tavalyi tanévben például 74-re, túlnyomórészt nemzetközire. Az is előfordult, hogy egy diák nyolcadikig nem lett díjazott, és már középiskolás volt, amikor kiderült: az utolsó munkája nyert. De nekünk nemcsak a díjak számítanak. Fontosnak tartjuk a pályázatokon való részvételt, de még fontosabb a különböző technikák megismerése, valamint hogy a gyerekek a saját gondolataikat vessék papírra. Én csak a technikát mutatom meg nekik. Igyekszem minél nagyobb alkotói szabadságot adni, ezért több témát is felkínálok nekik.
UGLIK Auróra (2. osztály) – Vízi világ
Két lánya van, ők is megszerették a képzőművészetet?
– Sikerült őket is elbűvölni. Ramóna az idősebb. Eleinte eljárt a műhelybe, azután pedig egyszerűbb volt, ha otthon rajzolt. Alsósként sok díjat szerzett, de azután hibát vétettem. Attól tartva, hogy a szülők majd azt gondolják, a többiek elé helyezem, finoman lebeszéltem a rajzolásról. Akkortájt már a serdülőkor jelei mutatkoztak rajta, és néhány nap múlva kijelentette, hogy húzzam ki, ő többé nem lesz tag. Később már nem tudtam visszaédesgetni. Most már nyolcadikos, és azt mondta, megért engem, de bevallom, hogy tévedtem. Dorottya a kisebbik lányom, ő most hat és fél éves. Nála nem fogom elkövetni ezt a hibát.
