Valószínűleg mindenki hallott már a levélről, amelyet az anekdota szerint Merániai János esztergomi érsek küldött a Gertrúdot megölni készülő összeesküvőknek:
„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem.”
Számunkra most nem lényeges, hogy igaz-e a história, hiszen nem történelmi, hanem nyelvi szempontból nézzük a levelet: a többértelműség legjobb példájaként emlegetett mondat egy jelentéktelennek tűnő írásjelnek, a vesszőnek a fontosságát bizonyítja.
A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem, ellenzem.
A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem ellenzem.
Nos, egyetértünk-e királyné megölésével, vagy sem…?
Mindennapi nyelvhasználatunk során valószínűleg nem múlnak életek egy vesszőn, de a kommunikáció sikerességét nagyon is befolyásolhatja. A vessző lélegzetvételnyi szünetet jelöl író és olvasó számára. Ha az olvasó az írott szövegben vesszőt lát, megáll, szünetet tart, gondolván, hogy ezután valami más következik; de ha az a vessző nem a megfelelő helyen van, akkor az olvasó becsapva érezheti magát. Ha hiányzik a vessző, akkor azért, mert az író nem jelezte, hogy a mondanivalónak egy másik szakasza következik, amely előtt kis szünetet tarthat, lezárhatja az eddig olvasottakat, és felkészülhet az ezután következőkre – így a mondategységek összefolynak, az írás követhetetlen lesz, az olvasónak vissza kell térnie a mondat elejére, hogy újból értelmezze. Ha pedig fölösleges a vessző, akkor azért, mert az olvasó a vessző után már egy újabb szakaszt vár, holott még az előző logikai menet folytatódik.
Hogy hova kell vessző a mondatba, nem könnyű eldönteni. Sok babona él bennünk – az és elé nem teszünk vesszőt; a vagy elé mindig kell vessző; a mint elé mindig vesszőt teszünk –, emellett olykor a helyesírási szabályzat sem ad megfelelő tanácsot: egyes esetekben ingadozhat a vesszőhasználat, vagy nincs rá pontos szabály, hogy kell-e vessző, vagy sem. Legtöbbször azonban segítségünkre lehet a hangsúly: az írásbeli vessző ugyanis az élőbeszédben a szünetnek, a hangsúlyozási egységek határának felel meg. Beszéd közben nem ott tartunk szünetet, ahol épp kedvünk tartja, ahol elfogy a levegőnk (hiszen akkor a minket hallgatóknak folyton vissza kellene kérdezniük, hogy jól értették-e a mondandónkat – rádióban, televízióban ez lehetetlen), hanem ott, ahol a mondanivaló hangsúlya, tagolódása megkívánja. Így kellene működnie írásban is, ezért ha bizonytalanok vagyunk a vesszőhasználatot illetően, segíthet, ha hangosan kimondjuk, amit le szeretnénk írni. Nem mindegy ugyanis, hogy egy fekete szemüveges alak lép be az ajtón, vagy egy fekete, szemüveges alak; a hétvégi Manchester United elleni mérkőzés, vagy a hétvégi, Manchester United elleni mérkőzés. A Sulinet adatbázisában A szószerkezet és a hangsúly cím alatt olvashatjuk a következő példát: „a falkavadászat, amelyet lóháton csaholó ebek társaságában űznek”. Ha ebben a mondatban nem tartunk szünetet a lóháton csaholó szavak között, vagy írásban nem teszünk közéjük vesszőt, akkor nemcsak félrevezetjük a hallgatóinkat/olvasóinkat, hanem meg is nevettetjük őket, mert elképzelhetik a lóháton közlekedő és csaholó kutyákat.
Ne csak arra törekedjünk tehát, hogy szövegünkben a vessző mennyisége elegendő legyen, ne véletlenszerűen tegyük ki az írásjelet oda, ahova épp kedvünk szottyan. Tiszteljük meg olvasóinkat és hallgatóinkat azzal, hogy a megfelelő helyen jelezzük nekik a szünetet.
