Mi legyen a naplementével? Annyira valós, hogy már hamis. Mintha azt mondtam volna, hogy: Virágzik az akác. Pedig virágzik. Nappal és este is. Elviselhetetlenül szép. Leírva, lefestve vagy mozgóképen minden szépség elviselhetetlen. Kivéve, ha az esetlegesség hibája vagy az alkotó szándékos rontása nem módosítja, nem változtatja meg/át leírásában a valóságot, az istenadta harmóniát. Nem könnyű.
Mit kezdjen a fotográfia azzal, ami ijesztően szép? Gyöngypárta, pántlika. Rögzítse? Testvérek. Egy életen át. Fordítsa ki? Tolerancia. Legények. Mondja el? Vendégvárás. Bibliaolvasó. Igen. Mondja el a saját nyelvén. Mintha valóság lenne, s mégsem az? Igen. Ha választani lehet. De a kérdéseknek nincs vége. Mert minden, ami művészet, a fotográfia visszavonhatatlanul az, kérdés és keresés. Bizonytalanság és kétely, hogy lehet-e szép a szép, hogy lehet-e szép a rút és hogy mikor rút a szép? És egyáltalán, mi a szép, mi a rút? Csak föltételezzük. Megérezzük. Rútban a szépet, szépben a rútat. Ha őszinte. Ennek mércéje, mértéke bennünk van. Velünk növöget, erősödik és marad. Egy ideig. Hanyatlásában teherként, utánunk emlékként. Az ember az életben a művészetet, a művészetben az életet keresi. Kimondatlanul. Úgy valahogy, ahogy egy emlékezetemben félretett kiállítás és annak polcra tett katalógusa is. A Romániai magyarok névre hallgató, Nagyváradon látott fotókiállítás nem ad választ arra, hogy kik is a romániai magyarok. Nem adhat. Talán ezért nem fogalmazza meg azt sem, hogy a felelevenített népi hagyományok, az ünnepi alkalmakra felvett díszes viselet, a pásztor, a fazekas vagy a gyimesi tűzhely jelenti-e a címben foglaltat. És arra sem kapunk választ, hogy a kolozsvári Szent Mihály-templom boltíve, a csíksomlyói kegyhely, szobrok, szülőházak, rétek, hegyek és kövek, a patakok, vagy Bethlen Gábor, Orbán Balázs, Gábor Áron vagy Tamási Áron szellemi öröksége, Kós Károly kiáltó szava, illetve Benedek Elek tündérmeséje, látható és láthatatlan, ezeréves világ, mindaz, ami képben hiányzik a kiállításról, az e a romániai magyarság. A kiállítás nem válaszokat ad. Nem az a dolga. Csupán jelzi, arcokkal, tekintetekkel, hagyományok gazdagságával, az idősek szikkadó jövőjével és a változó jelennel, hogy egy kiállítás, egy válogatás, ennyit fog be, teljességre nem törekedhet. Egyben viszont megerősít. Közünk van egymáshoz. Vérben, nyelvben, kultúrában és fényben. A fény és árnyék művészetében, mely szótlanul beszédes. Van, amelyik kép csak suttog, van, amelyik kiált, és vannak szótlan képek is, melyek őszintén hallgatva állnak előttünk, szembesítenek. Tanúk. A szépség tanúi. A szépségé, amely ma már korszerűtlen. Nincs rá szükség, hiszen a műszépség, a mesterséges tökély díszletében élünk. Ez a szép ragadós, és szaga van, mert megalázták, utcára küldték. A mesterséges szép hazug. Bárki megveheti. Tessék! Olcsón, kéthavi törlesztésre, szép álmok, szép halál. A rút jobban járt. Meghagyták rútnak, becsületesnek vagy alig rútnak. Nem csoda, hogy a jó ízlésű ember a rútban keresi a szépet. A szépben a rútat. Az élet színes szőttesében az elvarratlan szálakat, azt, ami nem tapad ránk, csak megszólít, csak mellénk szegődik, hiszen közünk van egymáshoz.
Incze László, Csíkszereda – Legények
Kovács László Attila, Sepsiszentgyörgy – Az élet szigora
Vincefi László, Sepsiszentgyörgy – Az öregkor szépsége
Antal Levente, Sepsiszentgyörgy – Apja lánya
