A sógor és felesége, a „nena” a rokonsághoz tartoztak. Nagyjából azonos korúak voltak a szüleimmel, egy generáció. Valószínűleg többek között ennek volt köszönhető, hogy – annak ellenére, hogy a két család két különböző városban lakott – viszonylag rendszeres volt a rokoni kapcsolattartás.
Tikkadt nyári vasárnap délutánokra emlékszem, a némi hűvöset nyújtó nagyszoba roskadásig megpakolt asztalán legyek százai lepik el az édes üdítőket tartalmazó poharakat és a mosatlan tányérokat, és miközben magát az asztalt körülüli a jóllakott, feszülő hasú és gyöngyöző homlokú rokonság, addig mi, gyerekek kint az udvaron, az érett trágyaszag és a friss virágillat sajátos keverékében bújócskázunk a szalmakazlak között, miután már megjártuk a „búcsú” sátoros forgatagát. Ezeket a rokonlátogatásokat aztán a sógorék mindig viszonozták: bejelentve vagy bejelentetlenül egyszer csak bevágódtak hozzánk késő délelőtt, hasonló forgatóköny mellett körülülték az asztalt, majd távoztak valamikor késő délután. Így ment ez hosszú éveken keresztül.
Nem mindig lehetett bújócskázni, mert nem mindig volt kivel. Ilyenkor aztán a rokonlátogatások íratlan vastörvényei szerint nekem is végig kellett ülnöm a felnőttek beszélgetéseit. Általában meghúztam magam egy sarokban, és tettem a gyerekek dolgát: hallgattam. Ezzel a szereposztással én nagyjából el is lettem volna, ám a sógor, valami ellenállhatatatlan belső kényszer folytán rendszeres időközönként úgy érezte, a rokoni kapcsolattartás csak akkor lehet teljes, ha abba bevon engem is. És ilyenkor kezdődött el a „beszélgetés”.
– Petyikém, te hogy vagy?
Pszichológiai közhely, hogy a gyermekkorban elszenvedett traumákat sohasem lehet teljesen kiheverni, és felnőtt fejjel mérlegelve ezt a tételt csak megerősíteni tudom. Valószínűleg itt, ezeknek az elmélyült beszélgetéseknek a során szereztem rögtön két maradandó lelki sebet is: azóta sem viselem el, ha „lepetyikémeznek”, és a „hogy vagy” kérdéssel sem tudok mit kezdeni a mai napig sem. Mit lehet erre válaszolni?
Tökéletesen mindegy – mint azt idővel kitapasztaltam. Akár azt is mondhattam volna, hogy épp most kávéztam egy marslakóval, vagy hogy kéznyomásban legyőztem Arnold Schwarzeneggert, nyilván arra is ugyanolyan bölcsen bólogatott volna a fejével, „ühüm-ühüm”, majd szépen visszafordult volna, hogy folytassa a beszélgetést a felnőttekkel. Nem érdekelte a válasz, a válaszadás puszta ténye megnyugtatta. De csak egy időre. Fél óra múlva jött az újabb támadás:
– Oszt amúgy?
Én azt gondolom, hogy aki az „osztamúgy?” kérdés hallatán nem jön zavarba, legalább egy pillanatra, az hazudik. Nem csupán a nyelvi pongyolaság miatt, hanem a kérdés tökéletesen megfoghatatlan volta miatt is. Tényleg nem emlékszem, csak feltételezem, hogy a diskurzus intellektuális fonalát elkapva erre valami olyasmit válaszolhattam, hogy „amúgy semmi különös”. A sógor ilyenkor általában megérezte, hogy ezekkel az általános jellegű kérdésekkel nem megy velem semmire, ezért a félórával későbbre időzített újabb rohama már célirányos volt:
– Oszt a nőkkel hogy állsz?
Amikor ezt a kérdést egy óvodás kisfiúnak teszik fel, akkor a felnőttek nevetnek. Később már nem annyira. Ugyanakkor valószínűleg óvodáskoromban történt meg utoljára, hogy erre a kérdésre válaszoltam is valamit. Aztán jött a szégyenlős korszak, utána meg azért nem beszélhettem, mert már volt miről. A sógornak azoban már jó előre elkészítve ott volt a tarsolyában a következő kérdés:
– Az iskola?
Még ez volt a legkönnyebb. Konkrét kérdésre lehet konkrét választ adni, életkortól függően: piros pontot kaptam, ötöst kaptam, kitűnő lettem, elbuktam a vizsgán, letettem a vizsgát, leérettségiztem, lediplomáltam. Ezek a válaszok általában elégedett bólogatást váltottak ki beszélgetőtársamból, de néhány év után már tudtam, történjék bármi, a zárókérdést nem úszhatom meg. Látva, hogy lassan kiürülnek a boros- és sörösüvegek, érezve, hogy hamarosan elérkezik a rokonlátogatás vége és a búcsúzkodás ideje, a sógor úgy érezte, valahogy le kell zárnia a velem folytatott kimerítő beszélgetést is. És ilyenkor, sorscsapásszerűen érkezett az utolsó kérdés:
– Oszt máskülönben, Petyikém, mi újság?
Ezt az egy kérdésbe besűrített tömény sortüzet valószínűleg csak azért éltem túl, mert ilyenkor már én is éreztem, hamarosan vége.
Máskülönben sógorékkal (a nevet tőlem kapta, a zárókérdésével szolgált rá) már régesrég nem találkoztunk, elmaradtak a rokonlátogatások. Ahogy nő az idő, amióta nem láttam, és nem „beszélgettünk”, úgy tekintek egyre nagyobb szimpátiával rá. Rájöttem, társakká váltunk mi az évek folyamán, egy kéttagú kutatócsoport tagjaivá. Egy többéves futamidejű kísérletsorozat során bizonyítottuk be, egyértelműen és tudományosan, mi ketten, hogy a vérségi kapcsolat, ha nincs benne legalább egy szemernyi tartalom, önmagában nem ér semmit.
