A budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban tartották meg a múlt héten a Külhoni Magyar Filmek Napja című rendezvényt, amelynek programjában a magyar főváros közönsége közel kéttucatnyi olyan filmet nézhetett meg, amelynek alkotói a Kárpát-medence valamely magyarlakta régiójából érkeztek.
A programot Siflis Zoltán Balázs Béla-díjas filmrendező állította össze. A szabadkai alkotó a Magyar Szónak nyilatkozva elmondta: a rendezvény előkészítésekor egyaránt számított a közönség és a szakma érdeklődésére:
– Idén szinte minden anyaországi szakmabelit sikerült elérnünk a meghívóval. De tudnunk kell, hogy a magyarországi és a határon túli filmes társadalom pillanatnyilag azzal van elfoglalva, hogyan élje túl a válságot, hogyan juthat pénzhez a nehézségek ellenére is. A Külhoni Magyar Filmek Napja viszont nem erről szól, hanem arról, hogy az alkotók egy-egy film segítségével ablakot nyissanak saját régiójukra, és azokra a témákra, amelyeket feldolgoznak.
Az idei Külhoni Magyar Filmek napja már a harmadik ilyen jellegű rendezvény Budapesten az utóbbi években. Milyenek a tapasztalatok, mekkora figyelem irányul a határon túli alkotók filmjei felé?
– A korábbi években közepes volt a pesti közönség érdeklődése. Budapesten akkora a kulturális kínálat, hogy egy-egy rendezvény szinte elveszik, ezért nem mindegy, hogy a programra vonatkozó információ mikor jut el a közönséghez. A közszolgálati média foglalkozott ugyan a filmnappal, de az erre vonatkozó információk csak a rendezvény napján kerültek adásba. Egy hosszú folyamat része az, hogy megismertessük magunkat az anyaországi közönséggel. Évtizedeken keresztül egyszerűen nem volt jelen a magyar közgondolkodásban, hogy a határokon túl is van számon tartható filmalkotás. A külhoni színházainkról, irodalmunkról tudott az anyaországi közönség, de a filmesek jelenlétét alig két évtizede regisztrálta. Pedig a Délvidéken már az 1970-es években is készültek magyar filmek, s a kollégáink, akik akkoriban készítették ezeket, panaszkodtak is, hogy a magyarországi szakma nemcsak hogy nem vett róluk tudomást, de nem is értette, hogyan kerülnek magyarok más országokba, s hogyan készíthetnek magyar filmeket. Ezt a helyzetet sikerült gyökeresen megváltoztatni. Számunkra ma már a Külhoni Magyar Filmek Napja egynapos ünnep, amely egy kicsit hasonlít a hagyományos kulturális kirakodóvásárokra is: mi az Uránia mozivásznára tesszük ki mozgóképi portékánkat, és reméljük, hogy sokakat megnyerünk magunknak.
Ön válogatta a rendezvényen látott filmeket. Minek alapján történt a szelekció?
– A budapesti közönség 22 filmet láthatott, nekem 41-42 film létezéséről volt tudomásom. A válogatás során a film tartalma volt a döntő, az, hogy milyen izgalmas határon túli témát, gondot, sorsot vállal fel az alkotó. Ha olyan konfliktusokat, olyan gondokat, aktuális problémákat vagy éppen olyan értékeket dolgoz fel, amelyik az anyaországi néző számára is izgalmas, akkor itt a helye a Filmnapon.
Iván Attila különböző minőségben ugyan, de két most vetített filmben is közreműködött. A Zenével és színekkel érkezem című dokumentum-portréfilm elkészítésében operatőr-vágóként vett részt, az Oszt akkó indulunk című alkotásnak pedig a producere volt. Előbbit Fejős Csilla, utóbbit Csubriló Zoltán rendezte.
– A magyarkanizsai Cinema Filmműhely évente általában egy-két dokumentumfilmet készít, ezeket szoktuk bemutatni, ha van rá lehetőségünk a Vajdaságban is, és másutt is – mondta lapunknak Iván Attila. – Most kínálkozott a budapesti lehetőség, néhány nap múlva pedig Erdélybe utazunk, ahol négy városban mutatják be régebbi és újabb alkotásainkat.
– Nem szélmalomharc manapság filmet készíteni? Az ember úgy érzi, a nagy amerikai szuperprodukciók árnyékában meglehetősen keveseket érdekel, hogy mit csinál egy magyarkanizsai filmműhely…
– Nagyon sokszor én is szélmalomharcnak érzem azt, amit csinálunk. Azonban, amikor bemutatunk egy-egy filmet, és megtapasztalom a figyelmet, amellyel fogadják, nem érzem hiábavalónak a fáradozást. Érezhető ez a figyelem, hiszen sokan kérdezgetnek a vetítések után, s ilyenkor az ember azt mondja: mégis megérte. Ilyenkor már nem is olyan nehéz újabb ötleteket, újabb filmterveket kovácsolni. Az a legjobb, amikor úgy távoznak a moziból az emberek, hogy látjuk az arcukon az elégedettséget, azt, hogy tetszett nekik a film. Olyankor tudjuk, hogy nem hiába dolgozunk.
Tolnai Szabolcs rendezőként jegyzett két, a Filmnapon bemutatott dokumentumfilmet: a Hernyák és a magyar bor, illetve a Burány és a magyar jazz címűt; mindkettőt a budapesti Metaforum Film produkciójában. Azt próbáltuk közösen körbejárni, hogy létezik-e határon túli magyar film:
– Nem látom magam a „határon túli filmes” kategóriában, nem is igazán tudom meghatározni, hogy pontosan mit jelent ez a fogalom. Azt tudom, hogy az anyaországi filmesekhez képest egy másik világ egy-egy szeletét szeretném megmutatni. Ilyen szempontból természetesen van bizonyos küldetéstudata is az embernek, hiszen az, amit mi látunk, alkotunk, megélünk, ugyanúgy hozzátartozik az egyetemes magyarság tapasztalásához és értékeihez, mint egy erdélyi vagy egy budapesti filmes világ. Fontos beszélnünk a saját világunkról, s ezt csak mi tehetjük meg.
– Van-e fogadókészség ezeknek a másmilyen világoknak a megismerésére az anyaországban?
– Ha nagyon őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy nem igazán. Néhány évvel ezelőtt voltam egy hasonló fesztiválon, s akkor nagyon gyér látogatottságot tapasztaltam. Úgy éreztem, afféle kirakatrendezvényen vagyok, ahol ketrecben mutogatnak bennünket – miközben az alkotások, amelyeket akkor vetítettünk, értékesek voltak. A magyarországi szakma is és a közönség is egy kissé lenézett, lekezelt bennünket – legalábbis én így éreztem.
– Abban a helyzetben vagy, hogy össze tudod hasonlítani a külhoni színházak és a külhoni filmek magyarországi fogadtatását...
– Tudni kell, hogy mi, vajdasági magyar filmesek nagyon kevesen vagyunk, ritkán is készül egy-egy alkotás, az egyre inkább szűkülő támogatási lehetőségek miatt szinte fehér hollónak számít, ha valakinek sikerül megcsinálnia valamit. Létünk nem intézményesített, nincs olyan háttérszervezet, amely összefogna bennünket. Olyanok vagyunk, mint a nyílt tengeren evezni próbáló hajótöröttek, akik igyekeznek az életet jelentő partot elérni. A színházzal teljesen más a helyzet, az szervezett forma, amelynek megvan a kialakult működési struktúrája. Nekünk, filmeseknek van egy-két műhelyünk… De nem kell ezen csodálkozni, hiszen a szakma Magyarországon is ott tart, hogy egyetlen tollvonással szüntethető meg a Filmszemle, a magyar film egyetlen seregszemléje. Akkor mi, határon túliak mire számítsunk?
Goldschmied Józsefet, az Égtájak Egyesület vezetőjét arról kérdeztük, mi késztette a Külhoni Magyar Filmek Napjának megszervezésére:
– A korábban létezett Égtájak Iroda tevékenysége a nevemhez és a munkatársaim nevéhez fűződik. Mi 2007-ben és 2009-ben is megrendeztük a Biennálét, a külhoni magyarok művészeti fesztiválját, s annak része volt a filmművészet, a filmműhelyek, alkotógárdák bemutatása is. Ez a folyamat, amelynek révén az anyaországi érdeklődők megismerhették a külhoni művészeti alkotásokat, megszakadt az Égtájak Iroda megszűnésével. A mi nevünkhöz fűződik a külhoni színházak rendszeres budapesti szerepeltetése is, amely mára már eljutott arra a szintre, hogy sok anyaországi teátrum hív meg határon túli társulatokat. Ezt szeretnénk elérni a külhoni filmekkel, filmesekkel is. Az Égtájak Egyesület megkeresi a fehér foltokat, felméri, mit nem ismer az anyaországi közönség, és azon van, hogy ezt a hiányt pótolja. A közelmúltban szerveztük meg a határon túli független színházak budapesti bemutatkozóját, most a Filmnapot.
– Van létjogosultsága az ilyen jellegű, alkalmi rendezvényeknek?
– Természetesen csak akkor, ha az alkalmi jelleget a rendszeres, folyamatos jelenlét váltja fel. Filmesek esetében természetesen a folyamatosság nem jelenthet havi rendszerességet. De ha elérhetnénk, hogy félévente bemutathassuk egy-egy külhoni régió filmtermését, az már eredmény lenne. Aztán évente-kétévente egy-egy olyan rendezvény is lehetne, ahol minden régió megjelenik. Hiszen nemcsak az fontos, hogy levetítsünk filmeket, hanem az is, hogy felkutassuk az erre fogékony közönséget. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a különböző térségekből érkező alkotók találkozzanak, beszélgessenek, tapasztalatokat cseréljenek. S az irodalmi karavánok mintájára valahogyan meg kellene szervezni a filmes karavánokat is: azt, hogy erdélyi közönség láthassa a felvidéki vagy a délvidéki filmeket, hogy a vajdaságiak megnézhessék más régiók magyar művészeinek alkotásait.
– Az Égtájak tevékenységének az a felismerés az alapja, hogy a magyar kultúra, minden ellentétes próbálkozás ellenére, Budapest-központú?
– Azt hiszem, igen. A színházak esetében is azzal próbálkoztunk, hogy ha egy társulatot elhozunk a fővárosba, akkor oldjuk meg, hogy Győrben, Szegeden, netán Debrecenben is játszhasson. Ezt kellene a filmesekkel is elérnünk. Sajnos, az Égtájak Iroda megszűnt, a Hungarofest nem foglalkozik határon túli művészettel kapcsolatos tevékenységgel. Ezért is próbálkozunk mi – de korlátaink vannak, hiszen nem hivatásszerűen, hanem társadalmi munkában csináljuk, amit csinálunk, ez pedig rettentően nehéz.
– A film is, a színház is drága műfaj. Honnan a pénz a seregszemle megszervezéséhez?
– A Filmnapot az Emberi Erőforrás Minisztériuma alá tartozó kulturális államtitkárság támogatta. Nem volt az sok pénz, de jóindulatot tapasztaltunk, látják, hogy szükség van ilyesmire. Nagy szükség lenne egy olyan intézményre, mint amilyen az Égtájak Iroda volt – de ezt az illetékeseknek is észre kellene venniük. És tenni is valamit. Mert a jóindulat, ismétlem, megvan: Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár többször is eljött határon túli színházak vendégszerepléseire. És nem azért, hogy reprezentáljon, hanem azért, hogy beszélgessen a színészekkel. Ennek óriási hatása volt a külhoni művészekre…
– Mindennek fényében mi lesz az Égtájak Egyesület következő projektje?
– Rengeteg elképzelésem van, de nem tudom, mit tudunk megvalósítani. Annak idején volt egy igen fontos rendezvényünk, az ifjúsági találkozók. Most beadtunk egy pályázatot, amelynek célja, hogy az ifjúsági találkozókon részt vevő régebbi művészeti csoportjaink közül néhányan elutazzanak Szarajevóba egy fesztiválra. Ennek a projektnek három célja lenne: a szarajevói fesztiválon ezek a művészeti csoportok saját műsorukat mutatnák be, emellett a terveink szerint itt bemutatnánk a délvidéki háborút, Jugoszlávia felbomlásától egészen a boszniai főváros ostromáig. Sem a magyarországiaknak, sem az erdélyieknek, felvidékieknek fogalmuk sincs, mi az a háború… És mi a béke! A harmadik cél pedig az lenne, hogy a magyar történelem egy részét (ebben az esetben a Monarchiát) feldolgozzuk és bemutassuk. És mindemellett e csoportok tagjai megismerhetnék egymást – amire hihetetlen nagy szükség lenne, hiszen a kapcsolati hálók megléte elképesztően fontos a mai világban. Szóval minden régió csoportja pályázott a Bethlen Alapnál erre a célra, s majd kiderül, hogy nyerünk-e…
