(Fotó: Ótos András)
Az exitesek rutinosan, mondhatnánk, rendeltetésszerűen használják a buszt. Letelepednek a közepére, ahol a legnagyobb az üres tér, és még ülések sincsenek. Kialvatlan arcok, és mégis valami felhőtlen nyugalom. Alapvetően a hétköznapi stressz hiánya az, ami megkülönbözteti őket a busz többi utasától. Van, aki a hátizsákjára dől, a többiek füléből drótok lógnak, kihallatszik a zene üteme.
(Fotó: Dávid Csilla)
A helybeliek úgy bámulják őket, hogy az már tapintatlanság. Nem kellenek hozzá statisztikák, még itt is meglátszik, hogy ennek az országnak a harmada nem járt még külföldön, és nem ismer semmilyen idegen nyelvet. A kimutatás minden generációra vonatkozik.
Vannak ugyan húzós sztárok: a Duran Duranra még emlékeznek az idősebbek, a Suicidal Tendeciesre néhány középkorú, de a helybeli fiataloknak csak egy nagyon vékony rétege hallgatja azokat, akik miatt a legtöbben idezarándokolnak. A Knife Party, Claude Von Stroke, Jacques Lu Cont, Eats Everything, Tobi Neuman & Geddes, Benoit & Sergio, Netsky & MC Dynamit és a többiek zenéje idegen felhőként lebeg a vár felett.
A sugárút jelzőlámpájánál kell a legtöbbet várni, felfigyeltek erre az ablakmosók is, mivel néha a következő színváltásnál sem lehet átjutni a dugó miatt, lemosható ennyi idő alatt legalább három szélvédő, a suhancok fürgén dolgoznak, aztán bekopognak némi apróért, amit meg is kapnak.
A busz magasából minden jól látható. A kéregetés szokatlan módja tűnt fel. Két fiatalasszony szoptat a járdaszigeten, a kipufogógáztól szürke szmogban, jókora delfines strandtörülközőbe göngyölt csemetéiknek kibontják egyik mellüket.
A fiatalok kíváncsian kémlelik a jelenetet a busz ablakból, „milyen egzotikus hely”, az orrukat is az üveghez nyomják. A kéregetőknek szép hosszú, fekete hajuk van, hagyják, lobogtatja a feltámadó szél, ettől nyújt még kiszolgáltatottabb látványt az anyaság, egyik karjukkal a csemetéjüket karolják át, a másikkal jó erősen megkopogtatják a személygépkocsik tetejét, egyértelmű gesztust téve, hogy ők bizony szoptatnak, ezért szánják már meg őket. A legtöbben a zsebükbe is nyúlnak, és adtak némi pénzt a hányatott sorsú amazonoknak.
– Micsoda szemérmetlenség – jegyezi meg a borzas szőke nő.
– Miért volna az – kérdez vissza a valamivel alacsonyabb. – A férfiak szeretik a szemüket a nők mellén legeltetni. Gondolom, éppen azért mutogatják.
– De ez akkor is csalás, mert tudják, hogy a gépkocsivezetők többsége férfi, és kihasználják a tájékozatlanságukat.
– Mi a baj ezzel, nem tilos nyilvános helyen a szoptatás – szól közbe egy másik utas, egy férfi, vasalt fehér ingben.
– Az benne a csalás, hogy a pillanatnyi látványra építenek, ami valójában megtévesztő. Visszaélnek az anyaság szentségével. Színészkedés az egész. Nézze meg jobban!
– Láttam.
– A gyerekeket nézze! Már régen kinőttek a szopós korból, eltakarja a végtagjukat a csomagolás, csak játsszanak a mellbimbóval, eszükben sincs a szájukba venni, régen nem szopnak. Ezek a lányok még nem is szültek, csak kölcsönkérték őket a pénzszerzéshez. De ez csak innen fentről, a buszból látszik. A férfiak pedig tényleg nem a túlkoros csecsemőket bámulják, amíg a lámpa zöldre vált.
Az Exit lecseng, és ugyanez a busz megy tovább, mintha mi sem történt volna, az ismeretlen távoli együttesek ütemét elhullámozza messze a Duna.
Egy kisfiú hangja tölti be egyszeriben a busz hátsó részét. Egyedül ül, akár a felnőttek, firkál valamit az ujjával a poros üvegre, ákombákomjain át fürkészi a következő állomásnál a játszótér gyerekeit. Aztán befelé fordul. Mindenfélét kérdez, elmondja a véleményét a szőke néni szatyráról, csupa oroszlánkirályból áll, az van rajta tucatjával, a fej az ordító oroszlánkirályról.
– Megint megnézzük otthon dévédéről, ha hazaértünk, ugye, apa?
Nem is lenne ebben a csacsogásban semmi különös, ilyenek a gyerekek, életkori sajátosságuk a kíváncsiság, a meglepő csak az, hogy a kisfiúnak nem a mamája válaszolgat, hanem a papája, mert vele utazik, példás családapa benyomását kelti, miért ne lenne büszke a talpraesett kisfiára. A jelenet olyan idilli, hogy többen végigjáratják rajtuk a tekintetüket. Talán ezért tűnik váratlanul anakronisztikusnak a leszállás jelenete.
– Gyere, kis bohóc, felemellek – mondja a papa, lehajol a gyerekért. Ebben a mozdulatban benne van a törődés, a gyengédség, és ahogy az arcuk közel került egymáshoz, szembeötlően egyformák, le sem tagadhatja a hasonlóságot: igazi apja fia. A jelenetnek csupán egyetlen szépséghibája van. Ahogy a papa előredől, a pólója felcsúszik, éppen csak annyira, hogy látni engedi hátul a derekába nyomott stukkert, amelynek fémes markolata elővillan.
Volt benne valami oda nem illő. Egy lőfegyvernek még a legócskább westernben is tokja van, és a párbajhősök nem a gatyájukból rántják elő, hanem az oldalukon csüngő míves bőrtokból. Persze Gary Cooper, Kirk Douglas, John Wayne vagy Henry Fonda filmszerepe nem a fegyverviselési, illetve -titkolási szokásokról szólt, ők nem sunyin hurcolták az éles töltényt, szerepük szerint jók vagy rosszak megtestesítői voltak, de nem gyávák, hanem virtusból szemtől szemben állnak ki egymás ellen. De kik ezek a buszokon, az utcákon, a kafanákban, akiknek a kabátja alatt urbánus népviseletként kivehető a kaliber sziluettje is? A mi polgártársaink.
