Valószínűleg teljességgel felesleges firtatni, olvasnak-e meséket a felnőttek. (Hacsak nem esténként a saját gyereküknek.) Inkább az lenne a kérdés, hogy miért nem. Persze, magától adódik a gondolatsor: az évek haladtával az emberben kialakul mégis egyfajta ítélőképesség, amely aztán száműzi a rációból a sárkányokat meg a vasorrú bábákat.
Tapasztalásaink foglyává válva már nem tekintünk messzire, még kevésbé a magasba, meg különben is, kosárkájukkal a karjukon Piroskák nem járkálnak az erdőben, farkasok jószerével csak az állatkertben, legfeljebb az aranyásók figyelik éjszakánként, a dombok felett megjelenik-e a kincseket jelző lidércfény. Akkor hát mi marad a megjegyzett bölcsességeken túlmenően az egykor hallott, olvasott mesékből? A gyermekkor még fogékony a csodákra, képzelet és valóság nem állnak hadilábon egymással. Örökké hálás vagyok a nagymamámnak – a történetet egyszer már részletesen leírtam –, midőn arra a felvetésemre, hogy repülni szeretnék, kézen fogva elvezetett a sarki üzletbe, mutamur port venni. Merthogy abból csak egy kiskanálnyit kell egy pohár vízzel lenyelni, s máris közelről szemlélhetjük a felhőket. Nagymama bizonyára egy kacsintással tudtára adta az idős boltosnak, mi a teendő, mert az a legtermészetesebb hangon s a kuncsaftnak kijáró udvariassággal közölte, a mutamur por éppen kifogyott, de rendeltek belőle, nézzünk be a jövő hét közepén. Akkorra természetesen már egészen más dolgok kötöttek le, erről megfeledkeztem. De, utóbb, a történetről nem! S máig méltányolom nagymama bölcsességét, hogy ezzel az egyszerű trükkel nem szabott határt a gyermeki képzeletnek.
Egy leírás szerint bő háromszáz évvel ezelőtt a szülők úgy vélték, a gyerekeket a kezdettől fogva arra kell szoktatni, hogy legfőbb gondjuk a becsületük, a boldogulásuk, sőt barátaik boldogulása és becsülete legyen. E tétel azóta mintha némileg módosult volna, de annyiban változatlan, hogy a szülők ma is azt tartják elsődleges feladatuknak, hogy csemetéiket valahogyan bevezessék a felnőttek világába. A képzelet ez esetben már mindössze arra szolgál, hogy kapcsolatba hozza az egyes információdarabokat a memóriában. De milyen mélyre nyúlik vissza az előhívásnak ez a fonala, érinti-e a mesék példaértékű jeleneteit, átvitt értelemben behelyettesíthető alakjait? Hiszen a mesék által megfogalmazott fondorlatoknak, cselszövéseknek mára szinte csak a helyszíne és a módja változik, a „szerencsét próbálók” száma ma sem elenyésző, boszorkányok helyett pedig a gyógyszeripar meg a „holtbiztos” alternatív készítményekkel házalók kevergetik a bájitalokat meg az olykor nem is veszélytelen egyéb készítményeket, pirulákat. Mindez persze önmagában véve még nem lenne baj, nagyobb gond, hogy mit feleljünk arra a kérdésre, miszerint mindig az igazság győz. E dilemmát szerényen megkerülve vessünk fel végül egy másikat, amely talán egyszerűbb, talán még bonyolultabb. Szakemberek vizsgálatok nyomán állapították meg, hogy a szégyenérzés gátolja a tájékozódási képességet. Hovatovább: a tájékozódási zavar tulajdonképpen szakadatlan belső keresést jelent. Szégyenkező személy pedig még álmában sem próbál repülni – gondolom én. Esetleg hőlégballont bérel, vagy repülőgépre ül. Mindinkább eltávolodva a mesék üde és képzeletgazdag világától.
