Szinte az egész magyar irodalom megfordult itt, többek között Kassák Lajos, Pilinszky János, Weöres Sándor, Déry Tibor, Örkény István és Füst Milán is. Hogy milyen hatással volt az írókra a kastély és annak környezete, arról naplóikban olvashatunk.
Az alkotóház arborétumra néző homlokzata (Fotó: Kontra Ferenc)
Bertha Bulcsu otthonosan mozgott a Balaton-felvidéken, így ír a látottakról: „A Balaton őse, az ősvíz elfoglalta a helyét. Azóta összébb húzódott, megszelídült, mélysége csökkent. Nem olyan vad, mint hajdan, de szelídségében szebbnek tűnik. Ősszel átveszi a felhőtlen égbolt színét. Ha az ember egy magaslatról nézi az eget s a vizet, nem is tudja egykönnyen eldönteni, hogy az ég mélykékjében tükröződik a víz, vagy a vízben az ég kékje. Kiegészítik egymást. A messzeségbe pillantva nem tudjuk, hol kezdődik az ég, és hol végződik a víz.”
Pátzay Pál Törülköző nő című térplasztikája
A több mint kilenchektáros kert legdélebbi csücskében, a Tapolca-patak közelében találhatók a legkorábban telepített kocsányos tölgyek, bükkök, nyárfák és platánok. A telepítés kompozíciójában az a különleges, hogy kerül mindenféle szimmetriát, sorba ültetést, tehát minden növény úgy helyezkedik el, mintha spontán, éppen ott hajtott volna ki, holott ha alaposabban szemügyre vesszük a kertet, nincs olyan részlete, ami ne lenne mégis megkomponálva, mintha minden szeglete kínálkozna, hogy megörökítsék, papírra vessék, lerajzolják vagy lefényképezzék. Ennek a kísértésnek nem is tud senki ellenállni, reggeli után mindenkinél fényképezőgép van, valamit mindenki meg akar örökíteni, amit csak ő látott, ahogyan ő látta, hogy hazavigyen valamit ebből a miliőből.
Kerti sétájáról ír naplójában Hubay Miklós: „Szigliget. Estefelé kisétáltam a kertbe. Egy sor vörösfenyő mögött feltárul a kert egyik legszebb része: hosszú rózsaágy, amelyet hátul egy vadszőlővel befuttatott pergola zár le. A rózsaágy egyik oldalát aljában kövekkel megerősített, enyhe lejtő szegélyezi, s fentebb egy sor fa, jórészt szelídgesztenye, mely éppen most virágzik. Ezzel párhuzamosan, a rózsaágy másik hosszanti oldalán, egy sor dús levendulabokor van, mondhatni: levendulasövény, emögött törpe barackfák, majd az erre lefelé lejtő völgy fölött, a park fái fölött, ellátni a Tapolca medencéjének túlsó felére, a távoli hegyekre.
Lépcsősor a filagóriához, sokan ezt a helyet választják szabadtéri alkotáshoz
A levendulabokrok sűrű zöldje-lilája egyenletesen zúg a virágain legelő méhek tömegétől. A méheket csak közelről látni, belevesznek a szárak rengetegébe. Néhány pillangó is szálldos a lila virágok fölött, szeszélyesen. A legtöbbje fehér pillangó, s néhány szép barna, köztük a mélytüzű Vanessa Atalanta. Örömmel fedezem fel őt, gyermekkoromból jól emlékszem rá. Pontosan olyan a mozaikmintája, mint akkor. Semmit se változott. Hányszor ujjamon maradt ez a puha barna és vöröses hímpor, a megfogdosott lepkeszárnyak pedig ijesztően áttetszőek lettek… És ekkor meglátom gyerekkorom csodáját: a fecskefarkú pillangót.”
Az idei szárazság sajnos igencsak megtépázta a fent említett rózsakertet, néhány más dísznövény is a nap áldozata lett. Úgy tűnik, a tűlevelűek a legszívósabbak. A múlt század elején az egyik legjelentősebb fenyőgyűjtemény jött létre az akkor már európai hírű arborétumban, több mit félezer fafajtát számoltak össze, ebből százhúsz körül volt a tűlevelűek száma Papp József 1967-ben végzett felmérése szerint. A kastély 1952 óta működik alkotóházként.
A híd egy kis szigetre visz, ahol az írók alkalmi felolvasásokat tartanak, vagy éppen a születésnapjukat ünneplik
„Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom. Létének első percétől fogva látogatom az íróházat, felkutattam a kert minden centijét, végiglaktam a kastély minden szobáját, ácsorogtam az Öregtorony shakespeare-i romjai között, húzattam fogat tapolcai fogorvossal, szaladgáltam pelék után a padláson, hallgattam Lukácsa bácsit, a mesemondó csőszt, akinek két szakálla volt: egy rövidebb, amely voltaképpen csak annyit jelzett, hogy viselője aránylag ritkán borotválkozik, és mögötte egy hosszabb, övig érő tokaszakálla, amely sárga-fehéren lengedezett a Majáliserdő remek tölgyfái alatt, útmutató zászló egy képtelen meseméhes felé. Nyújt Szigliget csöndet és társasjátékot, telet és nyarat, nyújtja mindenekfölött azt a (civilizált) természetet, amelyből sokunknak nem jutna már egy falat sem Szigliget nélkül, mert Szigliget gyönyörű, mert Szigliget kimeríthetetlen” – írta Nemes Nagy Ágnes.
A tágas erkélyek, teraszok mindig az írók találkozóhelyei voltak, hiszen a nap bármely szakában kitűnő és változatos rálátás nyílik a kertre, a felső szintről és a toronyból pedig a Balatonra. Mint Gergely Ágnes naplójában olvashatjuk, itt nem csak a szűkebb értelemben vett irodalomról cserélnek eszmét:
„Szigliget, 1966. Az Alkotóház terasza, sakktáblát rögzítő, kora őszi napsütés. Úgy vélem, másodmagammal heverészek a napon, a kockás kövek fölött. Társnőm – vegyészmérnök – valamilyen rossz házasságról, halállal végződő nemtelen kapcsolatról beszél. Ekkor váratlanul a következőket mondom:
– Megvetem azokat a nőket, akik férjük halála után ébrednek rá, kit veszítettek, s míg élt a férfi, nem voltak jók hozzá.
Nagy szavak. A terasz sarkából fölemelkedik egy harmadik nő, akit eladdig nem vettem észre.
– Kérlek – mondja –, bejönnél a szobámba néhány percre?
Meglepődöm. Bemegyek. Kölcsönösen bemutatkozunk.
– D. vagyok – mondja. Hellyel kínál. Kávéval kínál. Hallgatunk. D. megszólal.
– A teraszon, az előbb, kimondtad az én ítéletemet.”
Itt vendégeskedett Kertész Imre is: „Szigliget. Még mindig 19-e. Éjjel fél kettő. Konyak, idegcsillapító. Odakint nagy vihar. A távolban vörhenyesen fellobbanó víztükör. És végre a megtérés érzése, végre a felszabadulás, végre a terv: KELETKEZÉS – egy meg nem született regény szimfóniája (mint alcím). Beszélni, vallani, mesélni egy lélek felszabadulásának történetét, nem is: a kegyelem történetét akarom.”
A kert körül kellemes pihenőhelyeket alakítottak ki, az arborétumot belépőjeggyel a turisták is megtekinthetik
Nekem az volt legmaradandóbb élmény, hogy éppen azt a kulcsot adták a kezembe. A 17-es szoba az, amit mindenki megjegyez, itt található egy négyzet alakú bemélyedésben a Szent György-freskó, melyet Nagy László festett. Ennek a szobának egyébként is kivételes fekvése van, a jobb oldali szárny sarkán található, tehát rálátás nyílik belőle az arborétumra, ez a kerti homlokzat; az oldalsó ablakból pedig az a rózsalugas és lila akáccal befuttatott filagória látható, melyről Hubay Miklós is említést tesz. A felkelő nap sugarai pedig arra a falra esnek, ahol a sárkányos freskó van.
Végül idézzük a költőt, mit írt ebben a szobában: „Szigliget, szociográfikusan. Olvastam az ÉS-t. Gyenge. A Berzsenyi-oldal érdekelt. El nem készült versemet ide szántam. 11 óra: egy fiatal őrült festő gyufát kér, viszek neki egy marékkal, rendetlen ruháira dobom. Asszonyok, lányok ingesen, kombinésan, teljesen homályos. Szembe velem egy hegyoldal, három kazal, házak, színesek, süt a nap.”
