Stettner Sebestyén egy elfeledett barokk kori budai festő, akit eddig szinte csak adatokból ismerhettünk. A szabadkai ferencesek háztörténetének és oltárképeinek köszönhetően vált beazonosíthatóvá, képei ugyanis nincsenek aláírva, és más helyen nem maradtak meg dokumentumok a készítésükről. Csak stíluskritikai és technikatörténeti alapon lehetett tizenkét művét felismerni. Stettner Sebestyén alkotott Szabadkán, Szegeden, Esztergomban, Kalocsán és a pesti ferenceseknél.
A szabadkai Városi Múzeumban a nyár folyamán élő restaurálás folyt. Bárki bemehetett és megnézhette, hogyan sikerül Korhecz Papp Zsuzsannának, a szabadkai Városi Múzeum restaurátorának egy elnyűtt Stettner-képet megmenteni a pusztulástól. Így vált lehetővé a várva várt Stettner-kiállítás megnyitása, amelynek rendezője, Korhecz Papp Zsuzsannakészítette el a festőről szóló monográfiát is, amit szintén bemutattak.
Hulló István múzeumigazgató a megnyitón kiemelte, hogy szerencsésen alakultak a dolgok, amiért minden együtt van: lezárult a restaurálási ciklus, megnyílt a kiállítás, és elkészült a monográfia. Jávor Anna, a Magyar Nemzeti Galéria művészeti igazgatója rendkívüli eseménynek nevezte a Stettner-kiállítást, valamint hogy a szabadkai ferenceseknek is köszönhetően Korhecz Papp Zsuzsanna egy rég elfeledett festő munkásságát hozta vissza a köztudatba, miközben más elfeledett festők nyomára is rábukkant.
A kiállítást azonban egy hosszú, bonyodalmas folyamat előzte meg, amely során Korhecz Papp Zsuzsanna kutatta a festő munkásságát és életét, a még fennmaradt festményei nyomába eredt. Azt már nem is említve, hogy támogatók után futkosott, és rengeteg papírmunkát kellett elintézni ahhoz, hogy a Magyarországon található Stettner-műveket is áthozzák a határon. A kutatásról, erről az elképesztő folyamatról, a barokk korról és a restaurátor felelősségéről beszélgettem Korhecz Papp Zsuzsannával.
Hogyan bukkant Stettner nyomára?
– Stettnerrel rögtön a diplomázásom után, 1995-ben találkoztam, amikor Hajek Godhard pátertől felkérést kaptam két kis ovális oltárképének a restaurálására. Két év múlva felújítottam a Szent Mihály című művét, 1999-ben pedig felajánlottam, hogy a Szent Györgyöt is megcsinálom. Kötelességemnek éreztem, hogy utánanézzek Stettner munkásságának. Érdekes helyzet állt elő, Stettner budai festő műveit csupán a szabadkai festményeiből kiindulva lehetett azonosítani, mivel csak itt maradt meg a vele kötött szerződés. Budapesten nincs nyilvántartott műve, mert a századok folyamán elkallódtak: talán ostrom idején vagy tűzvészben megsemmisültek. Nem tudni, hogyan, de teljesen eltűntek, viszont a szabadkai ferencesek által sikerült tizenkét művét azonosítani. Nem sok ez, de ha arra gondolunk, hogy eddig szinte semmit nem tudtunk róla, akkor mégiscsak számít. Nem beszélve arról, hogy nagyon távol áll tőlünk ez a kor, a 18. század első fele, amikor a török kiűzése után megindulnak az építkezések.
Stettner életéről hogyan sikerült információkhoz jutni?
– A 19. században Némethy Lajos kutató foglalkozott többek között vele is a barokk művészeten belül, továbbá Schoen Arnold az 1930-as években végzett kutatásokat a pesti és a budai levéltárakban. Ezek képezték az alapot. Ehhez hozzátettem a magánéletéről kikutatott részeket. A budapesti levéltári kollégák a kérésemre ellenőrizték, megvan-e még a háza. Régen számozták az épületeket, és az okiratokból megtudtuk, hogy az akkori 118-as számú házat kell keresnünk a budai várban. Ezek után a régi térképet rávetítették a maira, és kiderült, hogy ez az Országház utca 18-as szám alatt volt. Elmentem a helyszínre, és lefényképeztem a középkori eredetű házat, Stettner egykori otthonát. Közben kollégákkal utánanéztünk az örökösödésnek, kutattuk azt is, hogy Stettner felesége milyen családból származik. Kiderült, hogy mézeskalács-készítők voltak, ami akkoriban művészetnek számított. Úgy tudni, hogy Stettner feleségének is volt szépérzéke, és csak feltételezni tudjuk, hogy ő is részt vett néhány oltárkép készítésében.
A kiállítást minek köszönhetően sikerült megszervezni?
– Mondhatni a véletlennek. Ahol járok, ott megnézem a templomokat is. Valójában egy bajai oltárképnek köszönhető az egész kiállítás, egy másik festő után kutatva elvezettek a bajai Rókus-kápolnába, és ott megláttam a gyönyörű skapulárés oltárképet. Megpróbáltam elrendezni, hogy Budapesten az egyetemen restaurálják, de erre nem volt lehetőség. Ekkor felajánlottam, hogy amennyiben elintézik a kiviteli engedélyt, és elhozzák a képet Szabadkára, ingyen is szívesen restaurálom. Továbbgondolva pedig, ha már itt a kép, akkor létrehozható ez a kiállítás is, itteni és magyarországi tárgyakból.
Bonyodalmas folyamat egy képnek átjutnia a határon?
– Eléggé, mert ezt csak a tulajdonos intézheti. Tavaly nyáron megindították a folyamatot, és többször zsákutcába jutottak. Több hónap elteltével derült ki, hogy nem az illetékes hatósághoz fordultak. Azután a vámpapírok intézéséhez letét kellett, mindez pedig bonyolult és költséges volt, habár egy részét sikerült pályázati pénzekből lefedni. A kiállítást egyébként a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, mivel ez egy vándorkiállítás, Szegedre és Bajára is elmegy.
Mire végre megérkezett a kép, mennyi idő maradt a restaurálásra?
– Sajnos csak két hónap, ami nagyon kevés. Szent Mihály-napra összpontosítottam, úgy számítottam, hogy 2011 decemberére már itt lesz a kép, ehhez képest csak idén júniusban érkezett meg. Ekkor kezdődött a rohammunka, úgyhogy a kutatási része még hátravan. Mintákat vettem a képből, ezeket majd elviszem a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. A doktorátusom témája is ez lesz: Stettner Sebestyén festőtechnikája. Ehhez viszont még sok anyagvizsgálatot kell elvégeznem, hogy az írásomnak legyen tudományos alapja, ne csak a feltételezéseimet tartalmazza.
Mikor állt össze a monográfia?
– Már nyárra, közben lefordítottam szerbre, a szerb kollégák lektorálták, nyáron pedig a német fordítás is elkészült. Mindenképpen háromnyelvűre terveztem, elvégre Stettner egy bajor festő volt. Egyébként is fontos, hogy a munkákat meg tudjuk mutatni egész Közép-Európában, ne csak nálunk és Magyarországon. Márpedig a közép-európai régió kutatási nyelve a német, mivel az egész közép-európai barokk osztrák gyökerű.
Köztudott, hogy nálunk a figyelem inkább a szecesszióra összpontosul. Miért nem annyira népszerű a barokk?
– A fő oka ennek, hogy nem ismerjük. Ez talán az első olyan barokk kiállítás, amely nem a pravoszlávot mutatja be. A pravoszláv barokk kutatása már nagyon régóta és intenzíven folyik. Ők tudatában vannak az örökségük eme részének, feldolgozták, és a műveket folyamatosan restaurálják. A másik résszel viszont senki sem foglalkozik, részben a nyelvi hiányosságok miatt: a szerb kutatók nem igazán beszélnek sem magyarul, sem németül, ezért nem olvasnak, nem kutatnak, így ez a rész nincs eléggé feldolgozva. A latin és a magyar forrásokkal hadilábon állnak, a határon túli dolgok kikerültek a látószögükből, mivel itteni publikációk is alig voltak. Én pedig nem tudtam ellenállni annak, hogy ezeket a kincseket ne hozzam napvilágra.
Az interneten is nagy port kavart nemrég az ún. Moncsicsi-Jézus-történet, az önjelölt restaurátor anyóka esete, aki egy spanyol Jézus-freskót „restaurált” felismerhetetlenre. Mekkora a restaurátor felelőssége?
– Elég nagy, mert sok bajt okozhat, és nem is az a fő probléma, amikor átfestik a képet. Leginkább a feltárásnál lehetnek gondok. Ha nem hozzáértő módon nyúlnak hozzá, jobb, ha hagyják, mert csak baj lesz belőle. A restaurálásokról komoly dokumentáció készül: milyen állapotban volt a kép korábban, továbbá milyen a feltárás és a letisztítás után. Ami a „Moncsicsi-Jézust” illeti, 100-150 évvel ezelőtt restauráltak így, kicsit kijavítgatták, fogták az ecsetet, a festéket, és átfestették. Ezzel a módszerrel nem csinálnak akkora kárt, mint amikor különböző vegyszerekkel mennek neki a képnek, és szinte megsemmisítik az eredetit.
Stettner után új projektumba kezd?
– Igen, Mathias Hanisch festő műveiből szeretnénk egy ugyanilyen vándorkiállítást létrehozni, háromnyelvű monográfiával. A kutatásokkal jól haladunk, a támogatás még hiányzik. Hanisch is egy csaknem elfeledett festő. Azért érdekes, mert eddig csupán egy felvidéki képét tartotta számon a magyar művészettörténet. Nálunk viszont a zombori helytörténeti kutatás régóta nyilvántartja egy keresztre feszítés képét, amit a zombori múzeum őriz. Hanisch egy prágai származású cseh művész volt a 18. század utolsó évtizedeiben. Tizenkét oltárképéről tudunk, és több mint ötven portréjáról. Munkássága jelen esetben öt országot érint: Csehországot és Szlovákiát, majd alkotott Zomborban és Kalocsán, végül pedig Vukováron, ahol elhunyt. Hanisch Szabadkának is fontos, mert a szabadkai ferenceseknél levő 35 eredeti portrét is ő festette, azokon pedig a szabadkai nemesek és polgárok, az adományozók neve is szerepel, tehát egyfajta kor- és kultúrtörténetet is megjelenít.
