„De sok minden jut most hirtelen eszembe, de kénytelen vagyok visszakanyarodni a címben emlegetett témához” – bukkanok rá egyik írásában erre a mondatára. Amely annyi mindent elárul róla, többek között a sokirányú érdeklődési hajlamát meg a mesélőkedvét. Talán a két legfontosabb jellemzőjét nyomatékosítja. Ugyanakkor megoldást kínál arra a dilemmára is, hogy voltaképpen mi volt a témája.
Voltaképpen minden. Halála után tíz évvel sem látjuk ezt másként, esetleg az összefüggések mutatkoznak meg világosabban. Így aztán arra a kérdésre sem lehet röviden válaszolni, hogy ki is volt Tripolsky Géza, s mit hagyott ránk örökül.
Talán nem tévedünk állításunkkal: mindenekelőtt szervező volt. Aki a már meglévő zentai múzeumból – egészen fiatalon, az adorjáni tanítóskodást követően odakerülve – egyedülálló vállalkozásként létrehozott egy vajdasági magyar tájmúzeumot, a maga régészeti és néprajzi gyűjteményével. Nevéhez fűződik továbbá a II.világháború utáni első jugoszláviai művésztelep működtetése, valamint képtár és kiállítóterem kialakítása. Mindehhez persze kapcsolatok kellettek, támogatók (például Ács József, és mások is), akik illetékes helyen és a kellő pillanatban meggyőzéses segítséget nyújtottak az elképzelések és tervek megvalósításához. Ugyanakkor nyilván a saját életét is átgondoltan kellett megszerveznie, időt tartalékolva a folyamatos tanulásra és önképzésre, hogy előbb általános iskolai tanári, majd középiskolai tanári oklevelet szerezzen az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán, s majdan ott, a Magyar Tanszéken művelődéstörténetet adjon elő.
Rögtön ezt követően emelnénk ki (mert erre manapság már csak kevesen képesek), hogy igazán jó mesélő volt. Aki társaságban a történeteit, gondolatait összefogottan, választékosan és ízesen tudta közölni. Írásaiból (a szakmunkáiból és a tanulmányaiból) is ez cseng ki: a mindenkori témát szépen körüljáró mesélőkedv. S ne feledjük, lapunknak is folyamatosan jelentkező külső munkatársa volt; a Munkák,ünnepek,népszokások, valamint a Város,folyóemberek című köteteiben található remek írásainak túlnyomó része a Kilátóban meg a Tiszavidék oldalain látott először napvilágot. Zentaiként a nagyvilágban is jártas Tripolsky Géza ehhez a tájékhoz ragaszkodott, ide kötődött, itt érezte jól magát. S tegyük hozzá, ő nem a művészvilágból kirándult át látogatóba „a nép fiainak” körébe, hanem ott volt otthon. Másként nem születhettek volna meg gyűjteményes munkái (juhásznóták, betyárdalok, balladák, katonadalok, népszokások stb.), helytörténeti dolgozatai; ő – muzeológusként, néprajzkutatóként – az itteni népéletet akarta bemutatni, megörökíteni, megtartani. Patetikusan azt is mondhatnánk: felemelni.
Géza bátyánk ugyanakkor érdeklődő ember is volt, a közügyekre mindvégig szenvedélyesen fogékony. A dolgok megbeszéléséhez azonban társaság szükségeltetik, így magától értetődően a társasági emberek sorába tartozott, figyelmes és kellemes vendéglátóként, jóféle humorral megáldva, természetes közlékenysége azonnal feloldott mindenfajta feszültséget, és – ami ez idő tájt szintén ritkaságszámba megy – őszintén érdeklődött mások gondjai iránt. S ha úgy adódott, az éppen borozgató társaság dalra is fakadhatott. De a dalokban is választékos volt, miként a feltálalt ételféleségeket illetően is – s mindenen átsugárzott valami mediterrán derű.
Amit teremtett, az él és életképes. Életműve pedig – ha kissé akadozottan is – folytatódik, hisz hátramaradt írásainak összegyűjtése és rendezése éppen folyamatban van.
