Ma már nem kötődik semmihez, mégsem bontották le, nem hordták szét a téglát. Funkciója ma is hasonló.
Olyan ez, mint egy nyomozás egy régi rejtély után. Van benne valami szokatlan, felhívó – ennek akartam utánajárni. Évekig nézegettem, ha arra vitt az utam az év minden szakában, és mégis mintha mindig véletlenül bukkantam volna újra rá. Igazából sosem végeztem kutatásokat, hogy titkainak a végére járjak. Amit elmondok róla, folyamatosan tudtam meg különböző forrásokból. Már jó ideje rakosgatom össze ezt az írást, arra törekedve, hogy az épület köré szövődő történet minél érthetőbb legyen.
Száz év történelme koptatta, közben soha nem végeztek tatarozást rajta. Már annak a meghatározása is magyarázatot követel, hogy mi célból építették, hol áll most, és kié volt.
Az emberek nem is veszik észre, milyen vasúttörténeti emlékek mellett haladnak el. Vagy éppen sosem látták, mert meglehetősen félreeső helyen, jóformán a semmi közepén áll.
A sínek mellé építették. A Monarchia egyik legnagyobb büszkesége a vasútvonala volt, amely az ezredfordulón már az egész területét behálózta. Lüktettek a legtávolibb erek is, 1910-ben a szerelvények eljutottak egészen Kiskőszegig, és az áru innen már a Dunán folytathatta útját.
Csúzán vesztegelt leghosszabban a vonat, kétszer is megállt, mert itt töltötték fel vízzel a gőzmozdony kazánját. A Drávaszögben Bengén, Baranyaváron, Vörösmarton, Hercegszöllősön is vett fel utasokat. Magam is utaztam rajta, jóval később. A vörösmarti állomás különösen megmaradt az emlékezetemben, ott álltunk a peron mellett, és vártuk haza apámat katonaideje leszolgálása után. De Karancson még mindig megvan az állomás épülete, és az 1968-ban felszámolt vasútvonal nevét még mindig őrzik az utcanevek.
Nem csoda, hiszen hőskorában a vasút jót tett az egész gazdaságnak, az áruszállításnak, a gazdag gabona- és bortermő vidék első osztályú termékeit egyenesen Bécsbe szállították, nem véletlen, hogy ekkor volt ez a vidék a leggazdagabb.
A fővonalakhoz iparvágányok csatlakoztak, olyan összekötő- vagy csatlakozópályák, amelyek az ipari nagyfogyasztókat kapcsolják be a közforgalmú hálózatba. Lehetnek egyaránt a vasúttársaság vagy az érintett birtokos tulajdonában. A vasúti közlekedés a többi közlekedési módhoz képest elsősorban ott versenyképes, ahol sok embert vagy árut kell nagy távolságra szállítani, vagy egy sűrű hálózatban kell hatékonyan áru- vagy személyszállítási feladatokat megoldani.
Gabonaszállító vasúti kocsikat kell tehát az épület elé képzelnünk, amikor ezt a képet nézzük.
Vasúti magtárnak épült. Szükség esetén a belső gabonatárolókban terményforgató gabonainast és mobil szellőzőrendszert is alkalmaztak a betárolt áru minőségének megóvása érdekében.
Jól látható, hogy minden gazdának, illetve gabonafélének megvolt a maga kis zsilipablaka a homlokzaton.
A régi csörlők nyomokban szintén megmaradtak. A biztonságos üzemeltetésről, vagyis a kötél és a végén függő teher visszafutásának megakadályozásáról mechanikus kilincsnyelv gondoskodott.
Mindig is foglalkoztatott, mennyi lehet igaz a legendából, amiből már csak ez az épület maradt meg.
Vegyük sorra azokat a mozaikkockákat, melyekből lassan kialakul egy kép arról, kiknek a birtokáról van szó, és mikért vált legendássá a hely, amelynek már az első világháború alatt kifutópályája volt, és amelyről a mezőgazdasági gépek ma is felszállnak.
Az Ujszászy család birtokáról beszélünk.
A nevet ugyanannyi forrás írja ékezettel, mint anélkül.
A helybeliek viszont Katalinpusztaként emlegetik. Elég valószerűtlen, hogy ez valaha is a hivatalos neve lett volna. A földrajzi névben a puszta egyébként nem „pusztaságot” jelent. Ma is a Drávaszög legzsírosabb, első osztályú földjei vannak itt. Katalinpusztát most Mirkovacnak hívják. A település ma mindössze néhány házból áll.
Maga az Ujszászy-birtok ennél jóval nagyobb volt, hosszú sávként terült el Albertfalvától egészen a Dráváig.
De kiről kapta a nevét ez a hányatott sorsú település, ki lehetett a titokzatos Katalin?
Albertfalvát németek lakták, akiket Tito partizánjai táborokba hurcoltak, csupán néhányan élték túl. A helyükre érkezett telepesek pedig 1991-ben menekültek el innen a szerb szabadcsapatok elől. Csak mostanában építették újjá a legutóbbi háború után.
A mai Mirkovac Albertfalva határrésze volt, hiszen csak egy kilométernyire van tőle.
A vidék a 19. század végének mocsárlecsapolásai után lett meglehetősen tagolt és gazdag: jó termőföldek, erdős részek, vadászterületek tartoztak hozzá. Ehhez alkalmazkodtak az épületek is: barokkos udvarház, cselédlakások, erdészlak (mindezt a telepesek mindjárt a háború után széthordták) és magtár tartozott hozzá (amit akkor is, azóta is gabonatárolásra használnak).
A falu életében jelentős változást hoztak a második világháború évei. A sajtó ekkor többek között Ujszászy István vezérőrnagy szerelmi nagyjeleneteitől volt hangos.
Téged látlak én az esti tó tükrében,
Cigarettám halk fényében benne égsz.
A kávém íze vagy, a rózsák szíve vagy,
Szivárvány íve vagy, a boldogságom.
Karády művésznő kérésére hozatta haza legnagyobb slágereinek szövegíróját, G. Dénes Györgyöt az ukrajnai munkaszolgálatból, ő írta a fenti slágert is.A legenda és néhány helybéli emlékező szerint róla,Karády Katalinról nevezték el a határrészt.
„Nagyon szerettük egymást, és úgy volt, hogy a háború után összeházasodunk. Nem tudtuk, hogy miért, de elvitték Oroszországba Bethlen Gáborral együtt. Sokáig nem hallottunk hírt róla” – így emlékezett Karády Katalin a hetvenes években New Yorkban Sándor Pál filmrendezőnek adott interjújában.
Kézenfekvő a kérdés, hogy van-e bármiféle valóságalapja vagy dokumentuma annak, hogy Karády Katalin járt ezen a birtokon, melyet a helybeliek már csak róla emlegetnek.
Egyetlenegy közvetett bizonyítékra akadtam Benedek István Gábor Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte… című könyvében (Magyar Könyvklub, Budapest, 1998): „Erdészlak, valahol a Dráva közelében. Karády útiruhában. Újszászy vadásznak öltözve. A művésznő szörnyen ideges, egyik cigarettát szívja a másik után. –István, ez őrültség. Még ha sikerül is! Mi lesz velem, ki vigyáz ott rám? És mi lesz veled, hogyan tudok majd felőled? –Ugyan, darling. Ezt mind megbeszéltük már egyszer. –Neked fognak esni. Hiszen kitudódik: te szöktettél át Jugoszláviába, és te intézted el az angol kapcsolatokat.”
Menekülési útvonal is lehetett volna az Ujszászy családi birtoka – ahova Karády Katalin kisrepülővel érkezett –, amely mellesleg valóban a „visszafoglalt” terület legdélebbi szögletében terült el.
Mégis, mennyi valóságalapja lehetett ennek a tervnek, kérdezhetnénk tovább. Tény, hogy Horthy Miklós kiugrási tervének kidolgozásában Ujszászy István is részt vett, amelyben előtérbe került egy újabb angol–amerikai partraszállási helyszín: Jugoszlávia, talán Raguza, Tito partizánjainak támogatásával, és ha a szövetségesek Titóval feljönnek a Dráváig, elfoglalhatják a Dunántúlt. Ennek pedig az ad valóságalapot, hogy Horthy Miklós tengernagy hivatalból kiválóan ismerte az Adriát, Ujszászy vezérőrnagy pedig folyékonyan beszélt szerbül és angolul egyaránt, hivatása szerint katonai hírszerző volt, és ezt a lehetőséget ő ajánlotta fel először az érintetteknek.
Más kérdés, hogy nem fogadták el.
Ujszászy családjáról annyit kell tudni, hogy bárók és grófok is akadtak a környezetében, akiket a mai lexikonok már csak dzsentriként emlegetnek. Az életrajzok inkább katonai karrierjéről és tragikus végkimenetelű sorsáról szólnak: nem tudjuk, hol és miként halt meg, sírhelye ismeretlen.
A románcok a Karádyval való viszonyáról szólnak, arról a legkevésbé, hogy egészen pontosan mikor is járt először a Drávaszögben. Elég valószínűtlen, hogy csak a második világháború alatt járt volna folyton a családi birtokára, hogy itt gyanús politikusokkal és kémekkel találkozgasson, és innen vigyen híreket a főnökének. Márpedig a helyszín valószínűsíthető.
Már gyerekkorában is járt itt, innen eredeztethető nyilván a nyelvtudása is. Ujszászy István 1943 májusában két, magyar útlevelekkel Isztambulba küldött, volt szerb tiszt révén vette fel a kapcsolatot a királypárti Draža Mihajlović csetnik tábornokkal. A magyar kormány az üzenetben a királypárti hadsereg támogatását ajánlotta fel, egyúttal elítélte az újvidéki razziát és vérengzést, továbbá ígéretet tett a felelősök hadbíróság elé állítására. A katonai megbeszélések színhelye a már említett Dráva menti vadászlak volt, a frontvonal közelében.
Katalinpusztán ezt a kort ma csak a képen látható épület idézi, eltűntek a vasúti sínek, de a kifutópálya még megvan, egy széles betonút, mely a semmibe vezet. A helynek különös hangulata van, mert a vándorok fülében megszólal a dallam, egy búgó, mély női hang: Egyszer csak mindennek vége lesz majd…
