Penovác Endre (Fotó: Molnár-Gábor Olivér)
Több mint harminc akvarell látható a napokban megnyílt kiállításon: egy-egy kép erejéig a jól ismert pipacsmező, a téli szántóföld, a ködfehérben felsejlő nap mellett az új alkotások, Topolya ismertetőjegyei, a templom, a tó, a kisváros régi időket idéző és újabb házai virágoskertekkel, egykori és jelenlegi otthonok.
A hely szelleméről, érzelmekről és pillanatnyi hangulatokról is beszélgettünk Penovác Endrével.
A képek között sétálva mintha a városban sétálnánk, nézelődnénk, emlékezve, nosztalgiázva. Topolyának szentelte ezt a kiállítást, ennyire ihlető erő a lakóhely, a szülőváros?
– Az lehet ihlető, amit ismerünk. Az nyújt élményt, amit látunk, amiben vagyunk, ez logikus, legalábbis én így tartom logikusnak, sőt azt is szoktam mondani, hogy amit legjobban ismerünk, amiben legjobban benne vagyunk, arról tudunk valamit mondani, valami pluszt. Az által tudunk szólni, abban láthatunk valami olyat, amit más nem. Egy idegen felületesen láthatja, de aki benne él, talán érzi a lényeget. Én elég ideje benne élek ahhoz, hogy egy ilyen anyagot bátorkodtam összegyűjteni.
Szinte kicsinek bizonyult a galéria a megnyitón, ennek okát elsősorban abban látjuk, hogy nemcsak a szakma, de a közönség is elismeri, szereti a Penovác-képeket. Az óriási érdeklődés arra lehet példa, hogy a képzőművészet érdekli az embereket. Milyenek ma a festészet piaci képességei?
– Én ezt tudom csinálni, ez a szakmám, s még szerencsés vagyok, hogy szeretem is. Az anyagi vetülete pedig nem lehet olyan rossz, hogy eltántorítson, hogy eltávolodjam. Mindennél erősebb az, hogy én festő vagyok… Ami hat rám, arra nekem reagálnom kell, a festő festő módján reagál, s mi más hatna rám, mint ami körülvesz. Annyiban más ez a kiállítás, hogy tematikailag eléggé beszűkített: Topolya és környéke, de amikor a kutyáimat festem, vagy a kertemet, azok a legbanálisabb, a legközelebbi témák. Ez a művészet tulajdonképpen egy oda-vissza dolog, én kapok valamit a környezetemtől, és szeretném az élményt visszaadni. Ennyi az egész, ez így nagyon egyszerű.
Penovác Endre a festményein festékkel és vízzel mossa át Topolyát – hallottuk Terék Anna méltatásában a megnyitón. Az akvarell érzelemmel teli technika, légiességével, áttetsző színvilágával törekedhet az ember és a természet harmóniájának a kifejezésére is.
– Természetesen nem véletlen a technika. Mint mondtam, beszűkített a témakör, de ugyanakkor hozzám közel álló, szinte intim, és az intimitásra az akvarelltechnika nagyon alkalmas, megvan a kellő melegsége. Az akvarell törvényszerűségét tisztelni kell, hiszen ez a technika szinte megköveteli ezt, és ez a harc biztos, hogy kihoz valamit az emberből, és azáltal, hogy megvan a sajátos, véletlenszerű törvényszerűsége, nem lehet túl spekulatív a dolog. Több szerepet kap az érzelem, a pillanatnyi hangulat, a művészetnél pedig ez a legfontosabb.
Mennyire lehet, és lehet-e egy motívum elcsépelt?
– Egy motívum sohasem lehet elcsépelt, soha nem a témán múlik a dolog. Vannak örök témák, az ősembertől az állatfigurák, utána a portré, az emberi figura, a táj, ezek visszatérő motívumok, nem válhatnak közhellyé, de mindig másként kell csinálni, a korhoz hűen, a kor szellemében szólni. És nem a témától jó a kép, bátran lehet nyúlni a naplementéhez is, hogyha azt tudjuk újszerűen kezelni. Minden témából lehet jót kihozni, egyedül talán annyi, hogy az egyik téma jobban inspirálja az embert, hozzásegít a mondanivalóhoz, a másik kevésbé. Én ezekkel a képekkel azt mondom, hogy a kis házikók, e régi kis utcák hangulata embermértékű, közelebb áll az emberhez, meghittebb, melegebb. A művészet erről szól.
„Valahogy úgy képzeltem el mindig is az emlékképeket, mintha sok vizet – legyen az sírás vagy a torkunkra szaladt tó vize – csöpögtetnénk élményeinkre, ettől az élet, az elmúlt idő kissé feloldódik, s a képek mintegy beleáznak az emberbe.” (Terék Anna megnyitószövegéből)
„Támpontok ezek az elmosódott virágok, az elmosódott mezsgye és a por; hogyha el is fordítja fejét az ember, tudja, milyen messzire érdemes menni ezekkel a lelkébe ivódott képekkel. Közeledni és távolodni kell, hogy lássuk a házat, a várost, a határt, amiben lakunk, ahol otthon voltunk, s hogy keresni tudjuk a helyünket újra és újra benne.” ( Terék Anna megnyitószövegéből)
