Találkozásunk apropója a nemrégiben nyílt temerini kiállítás volt, de a tíz éve Újvidékről Topolyára hazaköltözött grafikusművészt sok minden másról is faggattuk. Például arról kérdeztük, hogy igen ritkán láthatjuk a munkáit önálló kiállításon, meg arról, hogy vizuális költészetét kivetíti az őt körülvevő környezetre is.
– Nem nagyon készültem én erre a tárlatra, nem szívesen állítok ki, nem szeretek kiállítást rendezni. Majd egy évig húzódott a megbeszélés, hogy legyen, ne legyen, végül ráálltam, s most már örülök, mert nagyon szép a temerini képtár, és szép a kiállítás. Ők készítették el, én csak átadtam az anyagot. Szép, nagy ablakok vannak az épületen, akár kívülről is lehet látni az egész kiállítást. Kellemes volt a megnyitó is, hiszen rengeteg ismerőssel találkoztam, akiket már legalább tíz éve nem láttam. Szép élmény volt. A közönséghez sokkal könnyebb eljutni más formában: a sajtón, a világhálón, a televízión keresztül. A sajtóban sokáig jelen voltam, és a közönséggel való kapcsolatot így intenzívebben élem meg. A tárlat inkább ünnepség, ami jóleshet az embernek, de csak egy, legfeljebb néhány napig tart.
Azelmúlt egy-két évben hol állított még ki?
– Tavaly nyáron közös tárlaton szerepeltem Horvátországban, a rijekai kikötőben, a Galeb hajón, ami telis-tele volt képpel: a gyomrában, az elnöki lakosztályon, mindenhol. A XX. század hetvenes éveinek művészetét mutatta be a kiállítás, a konceptualizmust, az ellenzéki mozgalmat, a kommunizmust bíráló műveket. Egy olyan szövegem is szerepelt, ami a párt X. kongresszusa lenyomatainak elmozdításával keletkezett. Izgalmas tárlat volt, és megismerkedhettem olyan művészekkel, akiknek addig csak a nevét ismertem. Idén pedig egy különleges művésztelepen voltam Novi Vinodolban. Egy nagyon lelkes horvát gyűjtő, művészember és mecénás szervezte. Ez egy közép-európai művésztelep volt, egy-egy művész 9-10 napot lehetett ott, és egész nyáron tartott, azután egy tárlattal zárult.
Mivel tölti az idejét?
– Télen inkább képzőművészettel foglalkozom, nyáron, vagyis amikor megjön a jó idő, inkább kertészkedek, van egy viszonylag nagy kertem. Be kell vallani, az ember ahogyan idősödik, elveszíti a kísérletező kedvét. Én tulajdonképpen egész életemben kísérleteztem, próbáltam valami olyasmit csinálni, ami nem szokványos, a vizuális művészetet másként fogtam fel, mint sokan mások, abban az időben szinte mindent kipróbáltam, ami új volt, ami kihívást jelentett. Óriási előnyöm volt, hogy úgymond egy „szöveggyárban” dolgoztam, olyan helyen, ahol a szöveg volt a legfontosabb. A feleségem (Juhász Erzsébet író (1947–1998) – a szerző megj.) irodalmár volt, tehát a betű, a szöveg, az irodalom mindennapi volt az életemben. A Forum nyomda felszerelése a rendelkezésemre állt, ilyen értelemben jól éreztem magam, hiszen mindent megcsinálhattam. Amióta hazaköltöztem, ezek a dolgok megváltoztak, így most előtérbe került a kéz: az, amit kézzel meg tudok csinálni. Ilyen értelemben van változás a művészetemben, hogy a kezem nagyobb szerepet kapott. Másrészt Újvidéken értelmiségi kör vett körül, itt csöndes, nyugodt minden, az ember egyedül alkot.
Mindig képzőművésznek készült?
– Igen. Gyerekkoromban formálódott meg bennem az elhatározás, valószínűleg a tanító néni megdicsért, és az engem még jobban inspirált, hogy jobban odafigyeljek a rajzra. Már elemiben tudtam, hogy milyen pályára készülök, de valójában függetlenítem a művészetet az iskolától. Volt egy tanárom, aki mindig azt mondta az egyetemen: „Amit most itt megtanulnak, mikor befejezik az iskolát, felejtsék el mindet, mindet. Semmi sincs, csak ami az emberben bent van, azt próbálják meg kihozni!” Vannak tehát gyakorlatok, de ami lényeges, az belülről jön…
Ami viszont meghatározó élmény: volt alkalmam a nővéremhez kimenni Amerikába, ez egy rendkívüli dolog volt, megtapasztalni azt, hogy elfogadnak mindent. Amikor még itt hülyének néztek fiatal koromban, ott elfogadtak. Nem gátolja őket a történelem, a gyűlölködés, nekem ez nagyon tetszett és felszabadított. Ismét biztosan ezt az utat választanám, sőt még bátrabban, ezzel a mai eszemmel tudatosabban. Akkor élt a gyanú bennem, hogy jó-e ez az út, amin én járok, mert a környezet nem úgy reagált, de talán az jó is, ha a környezet az embert nem kényezteti el. Nehéz a pályán lenni, pláne, ha nem kitaposott utakat jár be az ember. Így csinálnék mindent, esetleg még radikálisabb lennék.
Az elismerések, díjak mennyire motiválták?
– Az elismerés nem motivál, úgy neveltek, hogy fogadj el mindent, köszönd is meg, de nem lényeges az elismerés. A legnagyobb művészek szinte minden elismerés nélkül élték le az életüket, sose kaptak még egy vállveregetést sem. Jólesik az embernek, a szakmabeleik elismerése különösen, meg arra figyel is az ember, hogy hogyan reagálnak, mit mondanak, de nem lehet döntő az sem.
Tervez-e újabb tárlatot?
– Szeretnék még sok mindent megcsinálni, rendezni a dolgaimat, rengeteg munkám van a fiók fenekén, össze kell szednem a dolgokat, és rendezni, keretezni, de mondhatom, hogy aktívan csinálom az alkotómunkát is, nem csupán a számbavétel folyik, illusztrálok is, egy hónapja készülök az új illusztrációs felkérésre. Kiállítást egyelőre nem tervezek, de ha egyszer sikerül, szeretnék még egy olyan kiállítást csinálni, ahol a lányom (Csernik Emese (1972–2001) – a szerző megj.) munkáival együtt kiállítom az enyéimet is. Ez foglalkoztat, de hogy mikor realizálódik, még nem tudom.
A környezetét is a maga képére alakítja, a ruháit, a házat, ahol él, annak udvarát. Vizuális költészet a kapun, a kerítésen, a fákon…
– A környezetemet is úgy szeretném kiépíteni, hogy jól érezzem magam benne. Újvidéken nem volt erre idő a munka miatt, de remélem, hogy most sikerül megvalósítani, mindent megcsinálni úgy, ahogy nekem tetszik. Így vagyok a ruhával is. Testművészettel kezdődött, a testre írtam, de a ruhára egyszerűbb, és ebben jól érzem magam, úgy érzem, hogy az az ing, a nadrág akkor valóban az enyém, az én vagyok. Becsomagolnék széket, minden bútort, most az udvarban a fákat meszeltem be. A szöveg, a betű beleivódott a vérembe, a betű vizuális értéke, a betűk formái mindig foglalkoztattak, meg hogy valami olyasmit csináljak, ami nem szokványos: vizuálissá tenni a szöveget, a betűt, bőrön, ajtón, bármilyen sima felületen… Szeretem a szép épületeket, amiből sajnos Topolyán mind kevesebb van. A régi parasztbarokk, ami körülvett gyerekkoromban, a környező falvakban még mindig jobban fellehető. Ha volna pénzem, sok mindent megváltoztatnék. Legközelebb a szívemhez Topolya áll, az nem vitás, de amikor végigsétál az ember a városon, borzasztó építészeti giccset lát, és sajnos reagálok is. Sétálunk a barátommal rendszeresen, aki építész, sok dolog szemet szúr, az aránytalan és stílustalan dolgok… Én nagyon tudatosan csinálom, amit megtehetek a szép környezetért. Szeretem az ünnepeket, nagy családban nőttem fel, az ünnepre tudatosan készülök, kopogtatót is készítek. Az ember korrigálja maga környezetét: olyanná teszem, hogy én jól érezzem magam benne, és nem sajnálom erre a munkát.
