Meseszerű történetem személyesen hallottam egy általam jól ismert birkanyíró embertől, Sándor bácsitól, akinek sok-sok évvel ezelőtt birkanyírás volt a kenyérkeresete. Szorgalmasan járta a tanyákat, ahol „levetkőztette” a juhokat, vagyis a jól előkészített, élesített birkanyíró ollóval, fürge kézmozdulatokkal megnyírta a nyájat. Csak a fiatal báránykák menekültek meg a kényszervetkőzéstől. A birkaállomány tulajdonosai abban az időben alig várták a birkanyírást, mert akkor még jó áron értékesíteni is lehetett a sok szép gyapjút, amit a birkanyírók aránylag gyorsan „lefejtettek” a birkákról. A gyapjú árára nagyon is számítottak, mert abból a megnyírt juhok számától függően akár fontos dolgokat is el lehetett intézni, de a mindennapi megélhetési költségeket is pótolta, nem úgy, mint napjainkban, amikor a gyapjút már nehezen, vagy nem is lehet eladni.
A mesémbeli Sándor bácsit egy alkalommal, úgy Szent György napja táján, birkanyírásra hívták egy bánáti tanyára. Az egyezség könnyen ment, mert a nyírást darabszámra végezte, immár több éven át. Annak rendje és módja szerint segítőivel hozzá is látott a juhok szokásos tavaszi nyírásához. A gazda örömére gyűlt is a szép nyers gyapjú az eperfa árnyékában, ahol a birkanyírók még ósdi módon, kézi ollóikkal szorgoskodtak. A nyírásnál igyekeztek előbb sorra venni az általában kisebb testű anyajuhokat és az éves tokjuhokat, úgy tervezve, hogy a rendkívül szép testtartású, vastag nyakú, igazán nagy testalkattal megáldott vezérkost utolsónak nyírják meg.
A nyáj büszkesége olyan szép volt, hogy akár valamely nagy hírű kiállításon még díjazhatták is volna.
Szaporodtak is a tanyaudvarban a megnyírott juhok. Bizonyára jólesett nekik a tavaszi meleg, mert csoportba verődve, fejüket lehajtva, szinte mozdulatlanul álltak, még az „ügyeletes” terelőkutyának, a pulinak sem akadt dolga.
Senkinek a jelenlévők közül nem tűnt fel, hogy a vezérkos a szokásosnál nyugtalanabbul tűrte beosztottjai drasztikus átvedlését. Viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy a jogos bundáját, ami mellesleg az állomány egyedei között a legszebb volt, semmi áron, de még a gazda kedvéért sem szerette volna levetni. Talán még tartott a tavaszi frisses éjszakáktól, a bőrig áztató tavaszi zuhancsoktól, vagy – mint a fajtájának szaporító egyede – szőröstül-bőröstül, a természet adta fajtajelleget is bizonyító gyapjas bundában akarta tenni a szépet az állomány minden egyedének.
Úgy tűnt, a vezérkos minden próbálkozása, hogy ne jusson a megnyírottak „csúfos” sorsára, sikertelennek bizonyult. A tanyaudvar többszöri megkerülése a terelő puli buzgó segítségével csak késleltette a nyírást. De ami késik, az nem múlik, végül a jól bevált pásztorbot kampója segített. A gazda csak megakasztotta a kampóval a kos egyik hátsó lábát, és mire a kos egyről kettőre jutott volna, máris a nyírók kemény fogása alatt kénytelen volt belenyugodni sorsába. De csak átmenetileg, amíg az erős kezek tartották, amíg ösztönös akarata ellenére bundája utolsó darabkájától is megszabadították. Amit ezután tett, csakis arra enged következtetni, hogy a nyírók vele szemben foganatosított eljárását állati ösztöne nem tudta elfogadni. Bizonyára úgy érezhette, megbántották a hiúságát, esetleg vérig sértették, sőt a vezérszerepébe is belegázoltak.
Abban a pillanatban, amikor a nyírás befejeztével felengedték, leszegte fejét, mintha riválisával mérné össze erejét. Sértett vadként elrohant, de nem a juhaihoz, hanem óriási vágtával az udvar közepén egy rendesen elkészített méretes kút betonkávájának, annak a betongyűrűnek, amely körülfogta a kút nyílását. Egyszeriben óriási ütközésre került sor, talán a beton is megrepedt, de annál biztosabb, hogy a kos feje is olyannyira, hogy azon nyomban elköltözött az örök legelőkre, ahol többé már nem teszik csúffá.
