(Neumayer Ujlaki Kornél Dezső 1866. április 26-án született a drávaszögi Dályokon)
A Drávaszög egyik legjelentősebb írója. Kibogozhatatlan rejtélyként állt előttem mindmáig, és korántsem biztos, hogy titkai megfejthetőek lennének, mint ahogyan az sem, hogy mit milyen szándékkal tett vagy írt meg.
Kezdjük mindjárt a nevével. Ha pontosak akarunk lenni, akkor a teljes nevét így rakhatjuk össze: Neumayer Ujlaki Kornél Dezső. A teljes nevét ilyen formában ő maga soha életében nem írta le.
Szinnyei József sem vette észre, hogy ugyanarról a személyről van szó, mivel nagyszabású lexikonjában, a Magyar írók élete és munkáiban Ujlaki Kornél Dezső és Neumayer (Kornél) Dezső két külön szerzőként szerepel, különböző művekkel. A digitális Katolikus lexikonban így szerepel: Újlaki (1904-ig Neumayer) Kornél Dezső. Ez tűnik a legadekvátabbnak, csakhogy a szerző sosem írta le hosszú Ú-val a vezetéknevét.
Nevével kapcsolatban máig teljes a káosz, hiszen íróként maga is következetlenül használta négytagú nevének valamennyi lehetséges variánsát, még a köteteit sem azonos néven adta ki.
Neumayer Ujlaki Kornél Dezső 1866. április 26-án született a drávaszögi Dályokon, ahol apja jegyző volt.
Gyerekkorát meghatározta, hogy gyakran vendégeskedett nemesi származású nagybátyjánál, aki korán megismertette vele a színházat és az operát. Korán megtanult németül, otthon, a családban pedig eleve sokácul (a horvát egyik nyelvjárása), szerbül és magyarul beszéltek. Az iskola kórusában énekelt, diákszíndarabokban szerepelt, ez bátorította fel, hogy ifjúként előbb a pesti operában, majd a színitanodában próbáljon szerencsét. Ilyen arccal nem lehet Rómeót játszani, menjen inkább a túlsó sarokra, ott van a papnevelde – hallotta a lesújtó ítéletet, amit végül is komolyan vett. Igaz, hogy nem a túlsó sarokra, hanem Pécsre ment. Igaz, hogy nem lett operaénekes, de a darázsi templomban opera-előadásokat rendezett a kitűnő hangú mároki kántorral, Szajkó Józseffel. Színészi tehetségét pedig későbbi pályája során igencsak módjában állt kamatoztatni.
Tanulmányait a pécsi papnevelő intézetben végezte, 1888-ban Rácpetrén pappá szentelték, Beremenden káplánkodott, végül 1899-től Darázs plébánosa és baranyavári esperes lett.
„Ünnepnapokon igen gyakran ő mondta a szentbeszédet a pécsi székesegyházban mint az egyházmegye tiszteletbeli kanonoka, s nem múlott el Budapesten egy katolikus arisztokratamenyegző, ahová nem a darázsi plébánost hívták meg ünnepi szónoknak. Tehetséges és bűbájosan eredeti modorának köszönhette, hogy hetekig volt különböző grófi kastélyok megbecsült vendége” – írja Baranyai Júlia Vízbeveszőnyomokon című könyvében (Forum, Újvidék, 1976., 278. oldal).
Papírforma szerint azt várnánk, hogy a bohém életvitelű pap-íróban a kivilágos kivirradtig dzsentrijének virtusa lakozik, a magyar regények alapján ilyesmire gondolhatnánk, nem pedig arra, hogy vonósnégyest rendel Bécsből a születésnapjára, és bécsi klasszikusokat hallgat az ünneplő közönség az udvarán felállított, fából ácsolt, zsúpfedeles gloriett körül. Ezen az udvaron nem szárnyasok szaladgáltak, hanem füvet nyírtak.
Korának jeles művészei vendégeskedtek parókiáján, többek között a helybeli sokác temetőt és a színpompás népviseletet megörökítő Csók István. Ebben a barokkos udvarházban festette meg a sokác lányok portréit. Nem a szérűn állította fel festőállványát, amerre a szekerek nyekeregnek és a lovak patái nyomán porfelhő támadt. Éveken át visszatért az újbor ünnepére, amikor még marad egy kevés a nyárból, és még sokáig lehet ingujjban festegetni, és végigjárni a pincesort a csillagos éjszakában. Kevéssé ismert képein a darázsi emberek hétköznapjai, alkalmi portréi is megjelennek. Lappangó képei ma is mároki szobák falát díszítik. Nyilván módjukban állt megvenni.
Csók István: Rózsaszín malom
Mitől volt éppen a mároki sokácok viselete annyira különleges? Mert sokkal gazdagabbak voltak északi rokonaiknál. A tengerkék kabátok, a csécses főkötők, a sokácrózsaszín kendők – ma csak azt mondanánk erre a színre, hogy pink – olyan villódzó forgatagot teremtettek, amit a világtól elzárt völgybe érkező vendégek egzotikusnak tartottak. Természetes vasárnapi viselet volt a legények fehér báránybőr rövid kabátja, aminek hátát egy tükör alakú, ezüst keretbe foglalt szív díszítette. Aki szerette volna elnyerni a legény szívét, annak a lánynak ebben kellett a saját arcát megpillantania. A női népviselet önmagában is értékesebb volt a dukátfüzérek miatt, szinte megfizethetetlen értéke volt akkor is, ma is.
Hogy megértsük, honnan származtak a kincsek, nézzünk szét a löszdombokon: valaha itt álltak a limes végvárai. Nem kellenek különösebb történelmi ismeretek hozzá, hogy rájöjjünk, honnan származnak azok az Alexandriában vert aranyak, melyek nagyobb esőzésekkor, ismeretlen katakombák beomlásakor máig a felszínre kerülnek. Az aranypénzek másik forrása a mohácsi vész, mely a falu határában zajlott. A török seregek a darázsi dombokról követték a harci eseményeket. Akkoriban az egész terület lápvidék volt. A vízlecsapolással harci szekerek, szerszámok, ruhadíszek, fegyverek kerültek elő, és az ekék szintén a felszínre hoznak manapság is újabb leleteket, kincseket. Márok és Darázs a lecsapolt csatatérre épült. A dukátfüzér beépült a helyi népviseletbe. Ezért nemcsak Csók István járt a csodájára, hanem számos más neves művész és közéleti személyiség is, akik első útja a parókiára vezetett. A pap-író pedig bármikor rögtönözni tudott akár egy busójárást, akár más helyi vigasságot.
Zichy Gyula gróf, a pécsi püspök rossz szemmel nézte a darázsi pap népszerűségét, német és magyar nyelvű publikációit, fejedelmi megjelenését, messze visszhangzó anekdotáit. Fenyegetései azonban nem váltak valóra, mert Ujlakinak a Vatikán körül is akadtak barátai.
Életéről csak az első világháborúig találunk visszaemlékezéseket, leveleket. Mintha itt megszakadna a film.
(A darázsi Jézus szíve templom)
Ujlaki már súlyos beteg volt, amikor Aksimović atya meghívására Đakovicára érkezett, éppen hogy megérte a karácsonyt, itt hunyt el 1924-ben. A đakovicai temetőben nyugszik paptársainak sorában, sírkövére a Desiderie Ujlaki nevet vésték; „haláláról egyedül Mesterházy Ambrus emlékezett meg a Vajdasági Kultúra 1925. májusi számában. Koszorú egy magyar papköltő sírjára című írásában azonban ő is csak a melegszívű, kedves vendéglátótól búcsúzott, a nagy műveltségű egyházi személytől, aki olykor elszomorodott a világi események láttán. Költészetének, írói munkásságának értékelésére ő sem vállalkozott, feltehetően köteteivel maga sem találkozott” – írja Mák Ferenc a Kilátó 2007. október 20–21-ei számában.
*
Vélhetően szülőfalujában kezdte papírra vetni A Karassómellől című novelláskötetét, amely Pécsett jelent meg először 1897-ben, majd irodalmi sikerére való tekintettel új, némiképp módosított tartalommal és lényegesen nagyobb példányszámban Budapesten is, 1903 karácsonyára.
A kötet az egyetlen írásos forrás, amely a Karasicának magyarabbul hangzó nevet talál, a Karassót. Ki gondolná, hogy a kis patak kötetnyi novellát inspirált, és erejével egybefonta kanyarogva a novellák füzérét, valóban mindegyik a Karassó mentén játszódik, nagyon is hiteles helyszíneken. A történetekben foglalt többi földrajzi név megfelel a mostani szóhasználatnak.
A történések szinte évre, hónapra pontosan beazonosíthatóak, a szereplők nagyrészt létező személyek voltak, akik a saját nevükön szerepelnek, ami hiteles forrásokkal bizonyítható. Az események szinte napra pontos időszerűséggel tudósítanak, írói bátorságra vall, hogy emellett mégis meseszerű, kissé lebegtetett stílusban ír, szövegei nem szociografikusak, nem is dokumentumszerűek, hanem koncentráltan irodalmiak. A párbeszédek ma is nagyon frissek, ne feledjük: Ujlaki egy történelmi színművel kezdte és fejezte be irodalmi pályáját.
Tudjuk, hogy személyesen ismerte Tömörkény Istvánt és korának számos más népies íróját, mégsem hasonlít rájuk semmiben. Inkább a 19. század kortárs magyar és német írói hatottak rá, ahol már megjelent a lélektani háttér, ami majd a ködlovagok prózájában bontakozik ki teljes pompájában. Ezen az úton találjuk Ujlaki szövegeit (legemlékezetesebb lélektani novellájában, a Kétasszonyban az egyik nő elmezavara akkor fordul tragédiába, amikor megpillantja saját arcát a Karassó vizében), melyeknek retorikájára talán a papi beszéd és alkalmi szónoklat hatott leginkább, amikor egy történetet úgy kellett elmesélni, hogy az írástudatlanok is megértsék. Ettől olyan erőteljes a képi megjelenítő erő. Azért annyira egyszerű a novellák felütése, hogy egy pillanatra se kószáljon el a figyelmünk, minél könnyebben és gyorsabban legyünk otthon abban a térben, ahol a cselekmény játszódik. Közben az írónak a helybeli mesevilágot is az irodalomba emelő gesztusában szürrealisztikus vonásokat fedezhetünk fel.
Bármi történjék a szereplőkkel, mi is ott állunk mellettük. Amihez igazi írói tehetség kell: hogy egyszerre követjük kívülről a főhősök útját, ugyanakkor a fejükbe látunk, minden tettüknek megvan a lélektani eredője. Az értékek mellé kell tennünk még valamit: nála színesebben aligha írt bárki is, olyan intenzitásuk van, hogy arra is emlékszünk, megmozgatja érzékszerveinket, anélkül hogy a színeket folyton a nevükön nevezné.
Ujlaki a modern magyar próza egyik előfutára, és ha a feledésből végre az őt megillető helyre kerül, az olvasók szélesebb rétege is felfedezheti páratlan tehetségét. Furcsa, hogy a maga korában, a kiadásokban is kizárólag „elbeszélés” a műfaja a szövegeknek, holott tanítani lehetne ezek alapján a novellát. (Folytatjuk)
