A mostani részben: A vak kapitánytól a Különös merényletig és vissza, avagy Laták István (1910–1970) feljegyzései mindmáig kiadatlanul maradt regényéhez, illetve a Fekete föld dramaturgiai beavatkozásokkal, mint egy rádiódráma, amellyel a megbecsült pályatárs és annak (élet)műve előtt tisztelgett a szerző
Laták István jellegzetes, közismert pózban
Majtényi Mihály (1901–1974), a pályatárs, az idősebb és megbecsült író hosszan idézgetett Laták István (1910–1970) verseiből az őt harmincéves költői jubileuma alkalmából köszöntő, „Szótlanok megnyíló szája voltam…” című írásában, amelyik a Híd folyóirat 1957-es májusi számban jelent meg:
„Én csak halkan szólak, ha szólít a fődolog
S mégis messzehangzón dalolok, dúdolok…
Néha messze ér el az is a nagy úton
Aki távolbalát és olykor andalog.
Aztán 1941:
A földön a halál silbakol
Az égen csillag remeg.
Bánat könnyeit hallatják
Vénre, vakra sírt szemek.
És akasztanak! Vers a sötétség éveiből:
Az ablak előtt a villanypóznákon
Szinte sírnak a távíróhuzalok
Jаjgatnak a drótok a szélben, mintha
Rajtuk üzenne sok-sok halott
– – – – – – – – – – – – –
Hiába markolsz a gyáva sötétbe
Az eltűnt kedvesek vissza nem térnek.
Sírnak, sírnak a távíróhuzalok
És csak fúrja az ablakát a féreg…
(1942)
A költő magával viszi műveiben egész korszakát.
A felszabadulás az újságírásban és a színház körül egész csomó őrhelyre állítja Laták Istvánt… de mi csak költői, írói éveit követjük” – eddig az idézet Majtényi Mihálytól, aki a saját szövegébe átemelt versrészletekkel is igyekezett szemléltetni, mintegy illusztrálni Laták költői világát, írói habitusát. Az idősebb pályatárs említése – sok más, korábban már részletezett vonatkozása mellett – most azért is fontos számunkra, mert Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban a család által az író halála után elhelyezett hagyatéki anyagában, s annak is a sorrendben hetedik dobozában találtam meg a szerzőnek egy Majtényi-mű nyomán, a Forró föld című elbeszélés alapján „éterre alkalmazott” rádiódrámájának írógépen készült kéziratát. A hangjátékból részlet jelent meg a Magyar Szó 1959. október 25-i számában ezzel a megjegyzéssel: „Az itt közölt rész a szerző rádiójátékából való, melyet Majtényi Mihály hasonló című novellájának felhasználásával írt.” A rádióváltozat itt közölt befejező jelenete egy második világháborús gyűjtőtáborban játszódik, ahol az olvasó, illetve a hallgató megismerkedhet „Kürtivel, az elcsapott postással”, akit a fia politikai meggyőződése miatt „toloncoltak táborba”. A hangjáték részletét a napilapos publikációban Sáfrány Imre szövegrajzával illusztrálták.
Mint megfigyelhetjük, Laták István többször is újrakezdte, átdolgozta a hangjátékot, több korrigált, átalakított szövegváltozat is fellelhető belőle a hagyatékban. Ezek részben írógépes kéziratok, részben kézzel készített jegyzetek, vázlatos feljegyzések. Majtényi Mihály Forró föld című elbeszélésének eredeti, kötetben publikált változata – a könyvből kitépett papírlapokon – is megtalálható a levéltári anyagban, Latáknak, ezúttal mint dramaturgnak a kézjegyeivel. Aláhúzásokkal, halmazzárójelekbe foglalt részletekkel, széljegyzetekkel, kézzel írt betoldásokkal, a saját maga számára készített, rövid, néhány szavas, célratörő és egyszerű „utasításaival”. Továbbá kérdőjelekkel, csillagozott részekkel, s mintegy kiemelésként, piros színű ceruzával jelölt sorokkal. Laták István munkája során így jelölte ki például a feldolgozás szempontjából izgalmasnak ítélt részleteket is.
Ugyancsak egy kitépett papírlapon találtam meg a levéltári anyag hetedik dobozában a Dolgozók című szakszervezeti lap 1950. november 24-i számának részletét: ekkor jelent meg ugyanis az újságban Majtényi Mihály Lázadás című novellája, ezzel a megjelöléssel: „Az író most megjelent »Forró föld« című novellás kötetéből.” Laták István tehát nemcsak folyamatosan figyelemmel kísérte pályatársának alkotói pályáját, újabb és újabb publikációit, de a maga számára rendszeresen archiválta is annak dokumentumait, megőrizte, esetenként azzal a céllal, hogy a továbbiakban, talán majd más műfajban, talán más megközelítésben feldolgozza őket, hogy reflektáljon témájukra.
Séta baráti társaságban – Laták István jobbról az első
Hasonló kis újrahasznosított, illetve részben még további újrahasznosításra váró részletek – a korábbiakban úgy mondtuk: palimpszesztek – ezek, mint amilyeneket már elemeztünk is az eddigiekben, s mint amikor Laták István arra készült, hogy elbeszélést írjon József Attila Lebukott című költeményének motívumai alapján:
Küzdtünk híven a forradalomért,
nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.
Zizegve várnak a röpcsik, a hék
s éhbérrel várnak mind a burzsoák.
A mozgalom vár, munka és család,
míg megbukik a kizsákmányolás,
sarló villan, lesújt a kalapács
s börtönről, gyárról lehull a lakat.
Éljen a Szovjet, a munkástanács!
Testvér, segítsd a lebukottakat.
A Lebukott című vers alapján készült – vagy legalábbis tervezett – novellát egyelőre nem találtam meg a levéltári anyagban, sem kéziratban, sem más formában, és arról sincs tudomásom, hogy ilyet Laták István valaha is publikált volna valamely lapban vagy folyóiratban. Megtaláltam ellenben a hagyaték nyolcadik dobozában, ezúttal A vak kapitány címmel ugyanannak a kiadatlan regénynek a kéziratát, amelyik több példányban – és több változatban – megvan a hetedik dobozban is, ott még Különös merénylet címen. Laták István zárójelben jelezte, hogy ez: munkacím. Alatta pedig egy másik – lehetséges – címváltozatot is megadott: Két revolvergolyó.
Ez egy teljes, kész és befejezett regény, a kézirata írógépen készült. A vak kapitány című változat közel negyven oldallal rövidebb, ezért feltételezhetjük, hogy a Különös merénylet lehet az újabb, az keletkezhetett később, azt zárhatta le mintegy véglegesként a szerző. S erre utal az is, hogy a címoldal aljában az 1968-as évszámot tüntette fel Laták István. Jelige: Ólomeső. Valamint még egy római III-as is szerepel ugyanitt. Habár ez akár azt is jelölhetné, hogy Laták István harmadik helyezést ért el művével a Forum Könyvkiadó 1968. esztendei regénypályázatán, ez azonban így nem igaz. A mű címlapján feltüntetett jelige mindenképp azt jelzi, hogy a szerző készült erre a megmérettetésre, 1968-ban azonban Gion Nándor nyerte meg ezt a prózaírói versenyt Testvérem, Joáb című regényével, Major Nándor végzett a második helyen, és Domonkos Istvánt nevezte meg a bírálóbizottság harmadik helyezettként. (Ispánovics Csapó Juliannának köszönöm a segítségét!)
Érdekességként jegyezhetjük meg itt még, hogy az Újvidéki Rádió fennállásának huszadik jubileumára megjelent kiadványban (Álmok szirtjén, hangjátékok, szerkesztette Tomán László, a borítót és a kötést Miodrag Nedeljković tervezte; technikai szerkesztő: Kapitány László; korrektor: Piszár Ilona, Rádió Novi Sad – Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1969.), amelynek szerkesztője a két évtized talán legjelentősebbnek ítélt rádiódrámáit gyűjtötte egybe, Laták István neve nem szerepel. Itt olvashatjuk azonban – Bányai János, Miroslav Antić, Gál László, Lévay Endre, Fehér Ferenc, Kopeczky László, Herceg János, Tomislav Ketig, Sulhóf József, Saffer Pál, Major Nándor, Deák Ferenc és Németh István művei mellett – Majtényi Mihály eredeti, szerzői (tehát nem más dramaturg által készített, illetve rádióra alkalmazott…) háromszereplős hangjátékát is Mi történt az utcasarkon? címmel.
Majtényi így indítja itt közölt rádiódrámáját:
Odafent, a harmadik emeleten. Délelőtti zaj egy nagyvárosi utcában. Minden felhallatszik ide, az ablakba. Az ablak nyitva.
Férj Eredj már el onnan az ablaktól és csukd be!
Feleség Nem, nem! Várj csak egy pillanatig! Nézd csak ott lent azt a két embert a sarkon…
Férj Ott a bútorüzlet előtt?
Feleség Igen, azt a köpcöst meg azt a soványat ott lent. Látod? Már pár perce ott hadonásznak.
Férj Nem hallani semmit a lármától. Olyan messze vannak, mi meg olyan magasan…
Feleség Te, én tudom, hogy azok miről beszélnek!
Férj Ismered őket? Csukd be az ablakot, kérlek…
Feleség Hát becsukhatom, így is látni. Az a köpcös jött előbb, kalapját a kezében tartotta… Ilyenkor jobb, ha szellőzik a feje, azt jelentette a mozdulata. A napon aztán ismét fel lehet tenni a kalapot, mert könnyű napszúrást kapni…
Férj A másikon nincs kalap.
Feleség Nincs. Ez az a fajta, amelyik sohasem hord kalapot, se télen, se nyáron. Fiatal ember. Majdnem egymásba ütköztek… Nézd, hogy hadonászik a fiatal, mindjárt így kezdte.
A Sóhaj című tárcájának kézirata a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékból
SÓHAJ
Laták Istvánnak a Sóhaj címen feljegyzett néhány sora – műfaját tekintve mindenképp tárcának kell mondanunk – a legizgalmasabbak és legérdekesebbek egyike a levéltári anyagban fellelt, kötetbe nem sorolt írások közül. Izgalmas már csak egyszerűsége miatt is, amilyen célratörően állítja párhuzamba az iparosodással lassan, de fokozatosan és biztosan, visszafordíthatatlanul letűnő „régi világot”, „régi életet”, az egyre modernebbé váló, egyre modernebb életet élő rohanó ember hadarásával. Élethadarásával.
Másfelől pedig a meglett, már középkorú – vagy talán annál is idősebb (dátumot nem találtam az írógépen kézirat mellett) – ember megfogalmazásában ezek a tinédzseresen, lázadósan buzdító sorok őszinte vallomássá nemesülnek. Olyan tömör vallomássá, amelyik ebben a néhány lírai sorában is visszafogottan és méltósággal, vagyis bölcsen képes megszólítani olvasóját. Nem diktál, nem utasít, nem parancsol – tehát nem is lehet tolakodó. Csak felvet egy témát, amelyet nem is áll szándékában kifejteni. Mert a téma már önmagában is továbbgondolásra érdemes…
